Szembejön a hír – mit jön, inkább rám ugrik a képernyőről: megbízhatónak tekinthető források szerint a közelünkben éppen háborúban álló országok egyikének elnöke, valószínűleg megromlott egészségi állapota miatt, hasonmást használ. Pontosabban: használhat. Tudniillik a lefotózott figurának nem olyan a füle, mint az eredetinek, írják ők, s olvasom én.

Hú. Szenzáció.

Miután megköszöntem a gondviselésnek az internetet és az ahhoz való folyamatos hozzáférési lehetőséget, nagy tettre szántam el magam. Utánanéztem a világhálón, hogy vajon a másik háborúzó ország elnökének nincs-e esetleg hasonmása. Nos: bizony van. Már több éve fizetést is kap cserébe ilyen-olyan megmutatkozásaiért.

Őrület, nem?

Hát, nem annyira.

Kamaszkoromban láthattam Akira Kuroszava remekművét, az Árnyéklovast. A történet a XVI. századi Japán klánharcaiba visz el: a Takedák nagyura, Shingen egyike a legerősebb és legbefolyásosabb földesuraknak, azonban harc közben lövés éri, s nemsokára meg is hal. Mivel ez az egész klán vesztét okozhatja, kapóra jön egy tökéletes hasonmás, akinek meg kell személyesítenie őt három éven keresztül, hogy a nagyúr halálának titokban tartásával fennmaradhasson a rend. A film japán címe:Kagemusha.

Ennyit a példátlan szenzációról.

(Halkan teszem hozzá: Shingen nagyúr kiköpött másának, az árnyéklovasnak kiköpött mása volt akkoriban egy kedves rokonunk, akit a film megtekintése után egy ideig Kagemushának neveztünk – itt és most mindannyiunk nevében megkövetem e csíny miatt, ha ez bántotta volna őt akkoriban.)

De hát egy újszülöttnek minden hasonmás új…

Azért – vagy éppen ezért – nézzünk még néhány példát a közelebbi múltból (a Római Birodalomig inkább ne menjünk vissza).

1944-ben, a normandiai partraszállás előkészítésének idején a szövetséges erők igyekeztek mindent megtenni a németek félreinformálására az invázió tervezett idejéről és helyszínéről. Ebben jutott főszerephez Meyrick Clifton James – amúgy teljesen lecsúszott – ausztrál színész, akinek Bernard Montgomery marsallt, a Normandiában partra szálló szövetséges erők későbbi vezénylő parancsnokát kellett megszemélyesítenie. Jó móka lehetett.

Szintén a második világháború idején történt: Sztálin, a szovjet diktátor attól tartott, hogy bizonyos politikai találkozókon merényletet követhetnek el ellene. Azt a megbízást adta a KGB-nek: keressenek olyan embereket, akik megszólalásig hasonlítanak rá, hogy a későbbiekben helyettesítsék őt nyilvános megjelenések alkalmával. Felix Dadaev hosszú időn keresztül helyettesítette Sztálint különböző helyzetekben. Bár negyven évvel volt fiatalabb a diktátornál, mindig agyonsminkelték, hogy tökéletes hasonmás legyen. Ez nem biztos, hogy jó móka volt.

Folytathatnám Fidel Castróval, Borisz Jelcinnel, Szaddám Husszeinnel – a lista véges ugyan, de nem rövid.

Örök kedvencemet azért megemlítem. Íme:

Nicolae Ceauşescu román diktátor ellen 1973-ban Bukarestben merényletet terveztek. Erről Dumitru Burlan egykori állambiztonsági tiszt, a diktátor hasonmása számolt be, nyilván már a rendszerváltás után. Burlannal felettesei csak annyit közöltek, hogy a pártfőtitkár elleni merényletről kaptak információt. Azt a parancsot kapta, hogy mindennap üljön be az általában Ceauşescut szállító gépkocsiba, a pártfőtitkár helyére. A kocsi pont olyan kíséretet kapott, mintha a diktátor ült volna benne: két rendőrautó elől, kettő oldalt, a konvoj végén pedig egy mentő. Burlannak tíz napon át kellett játszania Ceauşescu szerepét: ugyanolyan ruhákat viselt, mint a diktátor, és minden reggel fodrász igazította főtitkárosra a haját – merényletre azonban nem került sor. Ez tutira nem volt móka.

Egyszóval, kedves olvasók, figyeljük jól a mellettünk lévő emberek fülét. Meg a sajátunkat is: sosem lehet tudni, hogy mi magunk nézünk vissza a tükörből, vagy esetleg a hasonmásunk hadonászik a fogkefével. Sosem lehet tudni…

Király Farkas