Mindig fenntartással kezelem, amikor egy költő-, író- vagy szerkesztőtársam közli velem, hogy „holnaptól két héten keresztül semmiféle ügyben nem lesz elérhető, mert szabadságra megy”. Olyat még nem láttam, hogy egy irodalmi ember két teljes hétig, vagy csak néhány röpke napig az egész hóbelevancnak sikeresen hátat fordít, és egyáltalán nem ír, nem olvas, nem levelez, nem telefonálgat felkérésekről és határidőkről és szereplésekről. Ebből a táncból nem lehet csak úgy kiállni. Egy szerelő megteheti, hogy két hétig nem megy be a műhelybe, és a tengerparti nyaralására nem viszi magával a szerszámkészletét; a fogorvos viszonylag könnyen megvalósítja, hogy fogók és fúrófejek nélkül messzire utazik a rendelőtől, és strandolás közben, egy napozógyékényen nem töm fogakat passzióból. Hanem egy költő, egy író… Munkaeszközeink (látás, agy, képzelőerő, kézfej) egyfolytában nálunk, sőt bennünk vannak, és bárhová menekülünk, ott akad papír, íróeszköz, nyomtatott betű. Ha pedig éppen nincsenek, akkor fejben írunk verset, rímpárokról és szerkezeti megoldásokról töprengünk, témákat keresünk.

Persze, vannak más, szintén hivatás értékű foglalkozások, amelyek létállapotnak minősülnek, és nem engedik letenni a lantot. Például a papságot nem lehet szüneteltetni, hiszen a lélek, a születés, a halál, a bűn sem megy szabadságra. Mellékszál: most láttam a belvárosban egy gomba alakú pavilont, ahol könyveket árulnak. Pultja fölött nagybetűs felirat: KÖNYV! Kevéssel lejjebb, rózsaszín alapon, filctollal írva: BIBLIA MINDEN MÉRETBEN KAPHATÓ! Ez nagyszerű, nyugtázom, így legalább lesz hová mennem, ha kihíznám a mostanit. Majd a pulthoz lépek, és lazán megkérdezem: Csókolom, LXX-es Újszövetség van?

Múlt héten egy művelődési házban tartottam előadást a Petőfi-bicentenárium alkalmából, és fellépésem után ráérősen nézelődtem az igényes könyvtárban. Kezembe került a Londonban megjelenő katolikus világlap, a The Tablet egyik tavaszi száma. Utolsó oldalán keretes hirdetés azzal a harsány címmel, hogy TENGERPARTI ÜDÜLÉS: „Ha ön pap, és szeretne egy teljes hónapig Dél-Afrikában, a gyönyörű False Bay-parton üdülni, semmi más dolga nincs, mint egyházközségében háromszáz szentmisét mondani. A részletekért írjon Fr. A. Martijn címére…”

Valahol Európában (vagy Amerikában) a tengerpartra vágyó egyszeri pap most is éppen az oltár mellett darál. Két szertartás között úszógatyát vásárol, vízumot szerez, digitális fényképezőgépet, és rákeres a világhálón False Bay turistalátványosságaira. Még csak száznyolcvan misénél tartok! – sóhajt, ahogy a sekrestyébe lép. Bizony, nem könnyű a lelkipásztor élete! Ha majd végre-valahára megmártózik az óceánban, joggal mondhatja: Alaposan megmiséztem érte! Igen, az Üdvözítő nagyon szépeket tanított, csak hát, ugye-ugye, nem ismerte az egyházjog alaposan kidolgozott rendelkezéseit a misedíjakról… Bele sem merek gondolni, milyen nagy lehet a sürgés-forgás a szentségi piacon: a klérusból elég sokan utaznának, vásárolnának vagy eladnának, ráadásul a használt Ford Fiesta ára felugrott kétszázötven szentmisére, ez bizony rossz hír. Az alázatos, a szelíd kenyér pedig újra és újra Testté változik, kétszáznyolcvanhetedszerre is. Hát igen, szerencsére végtelen az Úristen türelme, és végtelenül könnyen megvalósulnak a vágyaink. Augusztus végén felvirrad a nagy nap: a Cape Town repülőterének csarnokában kolduló helyi gyerekek lenyűgözve figyelik, ahogy landol a csillogó gépmadár, felpattan az ajtaja, és rövid ujjú papi civil ingben, ruganyos léptekkel jön le a lépcsőn ő, igen, személyesen ő: Isten szolgája, a határidőre háromszázat miséző! S akkor a gyerekek a földig hajolnak előtte, úgy tisztelik.

Könnyebb a gazdagnak a mennyek országába bejutni, mint a misézéssel üzletelő papnak Fokvároson át.

Zsille Gábor