Hét év, hét szűk esztendő, hétszázhét ima és ugyanannyi gondolatban megírt, el nem küldött üzenet. Hét kívánság, mindegyik a feltámadásról, vagy hogy legalább Isten hallgassa meg könyörgésem, s jusson el hozzád, amit mondani akartam utoljára. Hét év. Hét Tamástalan év.

2015. augusztus 7. – mondanád, dátummal ne kezdj mondatot, mert az béna. Szerintem meg az béna, hogy így távozik egy jóbarát. Se nótázás, se egy utolsó vers, csak egy ócska sms. Kopott telefonban kallódó néhány szó feszületről, halálról, csendről, elcsendesülésről. Síron túlról felsejlő cigarettafüst, hömpölygő árnyéka a szónak, falra felkúszó sötét gondolatok. Itt egy doboz. Fiókok választják el benne a napokat, ott születik minden emlék.

Hétfő a bor íze, kocsmák bajkeverő népének lenyomata az eső után megszáradt papíron. Vízcseppek egy kifényesedett asztalon, kopott padokban szú percegi a fáradt szopránt. Már csak mauzóleum az egykori mulató, hol a nagyszájú kocsmárosné a pult mögül leselkedett. Nem megyek arra többet.

Keddekben él a vers, minden ki nem mondott szóban megfogan egy másik, anyánk méhében, ott fenn, a Mennyországban. Szárnyba szökken a mag, égig nő, mint a paszuly, megkeresi a felhők mögé rejtett kaput és bekéredzkedik rajta. Felkapaszkodom a paszuly szárán, anyám vállára hajtom a fejem, és nézem, ahogy írsz. Arra gondolok, vajon mitől ilyen fényes a Göncölszekér.

Szerda. Pesti utcák zegzugai kanyarognak minden tegnapi gondolatban. Mocskos üvegfalak mögött félmosolyok, szavak sztaniolba csomagolva, hogy senki ne tudja, félsz, hogy senki ne tudja, mitől félsz. Lázálom anyádról, hívás, elhívás, megbocsátás. Hét nap a teremtés, hétpettyes a katica – és már szerdák sincsenek.

Csütörtök a csend. Karjában a kisdeddel sír a szűz, hogy mindennek vége, pedig csak most született. Negyvenhét év. Mire elég negyvenhétszer háromszázhatvanöt nap? Kilépni a gádorból, elültetni a teacserjét, egymás mellé rakni a szavakat, hogy verssé egyesüljenek? Negyvenhét év, se több, se kevesebb, én már kettővel túl vagyok ezen, s nem tudom, mit gondolsz erről, mert téged már eltemettünk.

Péntekek sorjáznak, felfűzöm őket, nyakba akasztom minden ünnepen és a fázós napokon, se fény, se árnyék, minden ugyanolyan azóta, még a temető is üres, félni sem merek, nehogy meglásd, hogy megszegtem ígéretem. Péntekek keresik a teremteni valót, de az már rég elfonnyadt. Álmomban sétálunk, pont azt meséled, amit szoktál, kalap van rajtad és széles mosoly. Megállunk. Zsebre teszem a pillanatot, s csak akkor veszem újra elő, amikor a csillagok egyenként lecsöpögnek az égről.

Szombatok a munkás napok után, a sziklák közül szürke lepke születik, csak én nézem, meg egy kisgyerek, aki megpróbálja elkapni. Születtem hetedikén, anyám nem nevetett, nem sírt. Ezt nem tőle örököltem. Én sírok. A pára megül egy gondolaton, addig utazik rajta, amíg kitölti a végtelent.

Már csak a vasárnap maradt. Karanténon túl és innen. De te nem láttad a járványt, maszkot sem hordtál táskád alján, csak könyveket. Csepereg az eső, alá állok és nézem az eget, hátha kilóg a lábujjad. Mert ha megérinthetném, megint minden más lenne.

Döme Barbara