Iván Tímea hegedűművész a Zeneakadémián és a Salzburgi Mozarteumban folytatta tanulmányait, több verseny díjazottja. A Fesztiválzenekar alapító tagja, szólistaként, kamarazenészként is koncertezik világszerte. A salzburgi Camerata Academica szólamvezetője, Végh Sándor tanársegéde volt. Mesteréről, a 110 éve született magyar hegedűművészről és karmesterről, a hozzá kapcsolódó művészi pályájáról kérdeztük.

Csanda Mária: A Zenetudományi Intézet előadássorozattal emlékezik meg Végh Sándorról, a kolozsvári születésű magyar hegedűművészről. A legutóbbi részben Tímea is fellépett. Hogyan került kapcsolatba Végh Sándorral?

 Iván Tímea: Végh Sándor kurzust tartani jött a nyolcvanas évek elején, akkor játszottam neki többek között én is, és meghívott különböző külföldi kurzusaira, Svájcba, aztán a dél-angliai Prussia Cove-ba. A zeneakadémiai időszak alatt már jó pár versenydíjam volt, többek között a Magyar Rádió hegedűversenyén Keller Andrással voltam megosztott harmadik díjas, a Weiner Leó kamarazenei versenyen két első díjat kaptam, egyiket brácsásként – Stuller Gyula és Kertész Ottó társaságában trióztam, a másikat hegedűsként Hargitai Imrével – aki a Zeneakadémián tanít most zongorát, vele szonátáztam. Művészdiplomám megszerzése után kaptam egy háromhónapos állami ösztöndíjat, amit Salzburgba kértem, hogy Végh Sándornál tanulhassak. Amikor letelt a három hónap, ő lehetővé tette, hogy játsszam a Camerata Academicában, és abból el tudtam magamat tartani. Főleg saját tanítványai játszottak a zenekarban, ami teljesen nemzetközi összetételű volt. A Cameratában fél év után már szekund szólamvezető, később néha koncertmester is voltam, és szólózni is volt lehetőségem. A Mozarteumban három évig tanultam nála, utána pedig megkért, hogy legyek a tanársegéde. Tehát a negyedik évben a Mozarteumban a tanársegéde lettem. Tanárként aztán nyugdíjba vonult, de a Camerata ment tovább, ahol az ő irányítása alatt tíz évig játszottam.

CsM: Hallhattunk az előadáson Végh Sándor sikerre vitt vonósnégyes együtteseiről: az Új Magyar Vonósnégyesről és a Végh Kvartettről. A Camerata idején már csak mesélt róluk, vagy játszottak még növendékei ilyen formációban? 

IT: Vonósnégyes múltja a kamarazenekar munkájába beépült, abszolút az volt a legfontosabb számára, hogy az is kamarazene. A munka lényegileg olyan volt, mint egy vonósnégyesnél. Nem egy szokványos karmesterrel játszottunk, a próbafolyamat volt a lényeg, és hogy egymással zenéljünk. A Liszt Ferenc kamarazenekarhoz tudnám hasonlítani, amit Rolla János vezetett. Természetesen a növendékei egyéb formációban is játszottak, nekem személy szerint volt szerencsém játszani vele Prussia Cove-ban Brahms szextettet, második hegedűsként őmellette.

CsM: Milyen egyéniség volt és milyen tanár emlékei szerint?

IT: Rendkívül erős egyéniség volt, nem lehetett máshogyan játszani, mint ahogy ő mondta. Persze ha valaki hozzá járt, azért jött, mert tetszett a stílusa és játékmódja. Nem engedte például, hogy a hegedűn párnát használjunk, mert az bizonyos szempontból a szabadság korlátozása, a hegedűt kell tudni mozgatni. A hegedű hangját is megváltoztatja, ha rászorítunk egy ilyet. Sok tanítványa volt, ha a kurzusokon tanítottakat is hozzávesszük, rengeteg. Tanítványai játszanak például a Berlini Filharmonikus Zenekarban, oda elég sokan kerültek. Düsseldorfban is tanított, oda járt hozzá Patachich Judit – ketten vagyunk magyar tanítványai, akik Magyarországon élnek. Rajtunk kívül még Kalló Zsoltot említeném, aki Szombathelyen a Capella Savaria vezetője, ő egy évig a Cameratában játszott, és szerintem nagyon sokat tanult Végh Sándortól. Zenészként szigorú, emberként egy nagyon kedves bácsi volt. Nekem teljesen különvált a kettő. Nem ápolt mindenkivel szoros kapcsolatot, a magyarok felé húzott a szíve, tehát egy magyar tanítvány sokkal közelebb állt hozzá. Évekig én vittem a próbákra autóval, a próbatermünk eredetileg egy istálló volt, átépítették persze, és egy étteremhez tartozott. Az étterembe jártunk át kávézni, ebédelni is sokszor. Ez nekik jó is volt, büszkék is voltak rá, mert Salzburgban nagyon híres együttes volt a miénk. Végh Sándor házától pár percre helyezkedett el ez a próbaterem, viszont a főpróbák a Mozarteumban voltak. Mostanra már van állandó, „profibb” próbaterme az együttesnek. Sokszor a külsődleges dolgok fejlődnek, és a belső, a lényeg pedig nem. Mert a zenekar aztán nem lett jobb, sőt, viszont sokkal jobbak a körülményei. A zenekar fénykorát Végh Sándor vezetése alatt élte.

CsM: Mit köszönhet Tímea a salzburgi időszaknak, Végh Sándor iskolájának? Mi az, amiben sokat adott?

IT: Nagyon sok mindenben. Egyrészt felszabadított emberileg és zeneileg egyaránt, és volt egy fantasztikus, nagyon szabad és egységes jobbkéztechnika, amit átadott – azt hiszem, elég jól meg tudtam tanulni tőle. És a kifejezés. A kifejezés szabadsága, ami nem szűk! Kitágította a horizontomat ebben is. A két kéz összefüggése: a bal kéz vibrátója és a jobb kéz tevékenysége nagyon összefügg, nem „csak úgy” vibrálunk, hanem irányítja a jobb kéz a balt. Ez nagyon fontos volt. Nemigen beszélt róla, de nyilvánvalóan visszamenőleg benne volt a Hubay, Joachim, Auer iskola. Mindez beleolvadt az egyéniségébe, részét képezte a zeneiségének.

CsM: Milyen emlékezetes koncerteket, felvételeket említene Végh Sándorral és a Camerata Salzburggal, melyeket meghatározónak tart a maga számára? 

IT: Három ilyet említenék: amikor Budapesten Schubert „Nagy” C-dúr szimfóniáját és Mozart Haffner szimfóniáját játszottuk egy fantasztikusan jól sikerült és jó hangulatú koncerten. A Lockenhaus Fesztiválon Mozart Kis éji zenéjét a templomban – nagyon emlékezetes koncert volt az is. A harmadik Haydn: Krisztus hét szava a keresztfán Bécsben a Konzerthausban, amiről koncertfelvétel is készült. Nekem ez a három volt a legjobb. Rengeteget koncerteztünk, és a felvételekből is szerintem azok a legjobbak, amelyek élő koncertfelvételek. A lemezfelvételeken is mindig egész tételeket játszottunk, nem volt olyan, hogy mondjuk a harmadik ütemtől a nyolcadikig játsszuk el még egyszer – ha ilyet kért a felvételvezető, Végh Sándor azt mondta, hogy „valamit kell a konkurenciának is hagyni”. A felvételek közül az első a legkevésbé sikerült, Mozart K. 334-es Divertimentója, szerintem hallatszik, hogy első lemez, amit készített a zenekar. Ez egy roppant nehéz darab, az első hegedűnek nehezebb, mint a Mozart-hegedűversenyek, hosszúságát tekintve és technikailag is. A K. 287-es B-dúrpedig ennél is nehezebb, és azt is felvettük később, ahol szintén öt-hat embernek egyszerre kell játszani egységes intonációval az első hegedű szólamot.

CsM: Milyen hangversenyeken hallhatjuk a következő évadban, és mik a zenei tervei?

IT: Nemrég volt a Sára Sándor teremben egy Lajtha-hangverseny, amiben közreműködtem. Játszom állandó tagként a Fesztiválzenekar koncertjein, lesz egy öt hangversenyes előadásunk, ahol Haydn C-dúr hegedűversenyének szólóját játszom, többek között a Zeneakadémián és a veszprémi Hangvillában – megtisztelő, hogy Fischer Iván rám gondolt ezzel a feladattal. Van egy Movingchambermusic nevű együttesem, ami azt próbálja a nevével kifejezni, magában foglalni, hogy oda megyünk játszani, ahová hívnak, illetve megmozgat a zenénk. Nagyon szeretném ezt nemcsak megmutatni, de tanítani is, hiszen a tanáraim a legnagyobbaknál, Waldbauernél, Rados Dezsőnél, Gábrielnél, Zathureczkynél tanultak, utóbbinál Pallagi János, akinek rögtön a diplomám után voltam a tanársegéde. Egyelőre itthoni intézménynél nem találtam ilyen lehetőséget, talán mert kimaradt egy időszak, míg újra hazaköltöztem Magyarországra, második gyermekem születésekor. De még reménykedem, hogy mindazt, amit Végh Sándortól átvettem, tovább tudom adni. Ha megkérdeznék, mi lenne a kívánságom, legszívesebben összehoznék egy kamarazenekart, de ahhoz nincsenek meg az anyagi feltételek. Ami megmaradt a Cameratából és a Végh-korszakból, hogy legszívesebben koncertmesterként irányítanék egy kamarazenekart, olyan darabokkal, amiket ott előadtunk, és tanítanék – ez a kettő lenne.