Úgy képzelem, csillagport simít apám arcára, ölbe veszi és addig ringatja, amíg ki nem hunynak a csillagpettyek a mélyfekete égbolton. Én lentről egy hatalmas távcsővel lesem őket, és levegőt is csak lopva veszek, nehogy megzavarjam a pillanatot. De nagyanyám mégis észrevesz, integet, mosolyog, és azt mondja, ne féljek, egyszer majd úgyis találkozunk.

Apai nagyanyámat Harsányi Eszternek hívták. Szinte semmit nem tudok róla. Édesapám sem ismerte, csecsemő volt, amikor az édesanyja meghalt. A halála körül legendák keringenek a családban. Volt, aki azt mesélte, nagyanyám apám születése után azonnal meghalt, mások szerint nem a szülés vitte el, hanem az, hogy legkisebb gyermeke világrahozatala után is kemény fizikai munkát kellett végeznie, s mivel nagyon gyenge volt, nem bírta a szervezete a megterhelést. Akármi is történt, a tényen nem változtat, hogy nagyanyám halálakor édesapám egészen kicsi volt, és anya nélkül kellett felnőnie. Ráadásul az apja is elhagyta, így rokonok nevelték fel. Mindez 1940-ben történt, egy roppantul szegény családban, vidéken, ahol ételre és ruhára is alig futotta, nemhogy fényképezkedésre. Éppen ezért fotó sem maradt nagyanyámról. A rokonok, akik emlékeznek rá, mind úgy írták le, hogy gyönyörű asszony volt. Azt mondják, édesapám tőle örökölte nyúlánk termetét és sármját. Amíg apám élt, időnként próbáltam faggatni a régi dolgokról, de szinte semmit sem tudott mondani. Miután 2018-ban ő is meghalt, még azokat a kicsi mozaikdarabokat is magával vitte, amikből bármiféle képet össze lehetett volna állítani a nagyanyámról.

Mostanában gyakran álmodom édesapámmal. A legképtelenebb történetek jönnek elő éjszaka. Van, hogy gyerek vagyok, és éppen az óvodába visz, de helikopterrel, máskor egy idegen asszonnyal állít be, és közli, újra nősül. A minap azonban még az említetteknél is elképesztőbb álomban volt részem. Temetésre siettem. Bár még viszonylag távol voltam a koporsótól, mégis tudtam, hogy egy nő fekszik benne. Valami azt súgta, oda kell mennem a halotthoz. A koporsó nyitva volt, s ahogy közeledtem felé, az asszony felült a ravatalon és rám mosolygott. Egyértelmű volt, hogy ő Harsányi Eszter nagyanyám. Fiatal volt és gyönyörű. Hosszú fekete haja a vállára omlott, arca pirospozsgás volt, a szeme zöld. Ahogy mellé értem, kacagni kezdett, a szájából, akár a mesékben, rózsák hullottak, beterítették az egész ravatalt. Aztán felkelt a koporsóból. Tűsarkú cipő volt rajta és élénksárga ruha. Megpördült, a szoknyája úgy úszott utána, mint egy könnyű nyári felhő. Ilyen szépet még életemben nem láttam. Aztán megfogta a kezemet, és maga után húzott. Ebben a pillanatban újra gyermek voltam. Egy nagy rétre mentünk. Intett, hogy várjak. Pár percen belül csengetésre lettem figyelmes. Hátranéztem, és nagyanyámat láttam egy sárga biciklin, ami épp olyan színű volt, mint a ruhája. Ismét kacagott. Aztán leszállt a járműről, és intett, hogy üljek fel én is. Tiltakoztam, azt mondtam, még csak hároméves vagyok, nem tudok biciklizni. Ekkor azt válaszolta, azért van itt, hogy mindenre megtanítson. Felpattantam a nyeregbe, ő fogta a bicikli hátulját, én meg hajtottam, egyre sebesebben. Olyan könnyedén ment a dolog, mintha mindig is ezt csináltuk volna, mi ketten, együtt.

Miután lement a nap, nagyanyám elköszönt tőlem. Azt mondta, ha most nem sírok, nemsokára újra eljön. Akkor majd olyan lesz minden, mint a mesében. Fagyit eszünk rózsaszín ruhában, befont hajjal, és dúdolunk egy dalt, de csak olyan halkan, hogy csupán mi ketten halljuk.

Döme Barbara