Mindig azt gondoltam, hogy jól gondolom, s hogy más is így gondolja. Persze mindig kiderül, hogy nem gondoltam jól, és mások egészen máshogy gondolják. S talán sosem tudjuk meg, kinek volt igaza…

Több dologgal megesett ez már velem, legutóbb az olvasókkal kapcsolatos gondolatok, érzések voltak terítéken egy baráti beszélgetés során. Mint oly sok mindenről, az olvasókkal való kapcsolatról is úgy gondolkodom, mint valami elkülönített helyen tartott kincsről. Minden olvasói üzenet, beszélgetés, ölelés számomra igazi kincs. Szeretem az olvasóimat, és hálás vagyok nekik, értük. Érdekelnek, szeretek velük beszélgetni, jólesik, ha elmondják a véleményüket az írásaimról, és annak is örülök, ha magukról mesélnek, néha ismeretlenül. Hiszen én ismerős vagyok nekik az írásaimon keresztül, csak én nem ismerem őket, ezért mindig megtiszteltetés számomra és öröm, ha találkozhatunk, ha írnak néhány sort. Olyankor is örülök, amikor fáradt vagyok, és épp senkihez nincs kedvem, az olvasókhoz akkor is van.

Ezt soha nem rejtettem véka alá, de komolyabban ritkán beszélgetek erről írókkal. Ám néhány nappal ezelőtt mégis megtörtént. Arról beszélgettünk, mennyire fontos számomra, hogy egy megjelenő kötet miként fog hatni az olvasóra. Már nem egy alkalommal a szememre is vetették, hogy nem jó, ha az író közérthető. (Kicsit kuncogva az jutott eszembe, hogy művészieskedni kell.) Tehát állásomat elfoglalva, ismét elmondtam, hogy számomra izgalmas a befogadó reakciója, figyelem a közönséget a felolvasások során, mert nem szeretem, ha unatkoznak, megpróbálok ráhangolódni a helyzetre, és azt kérem a Jóistentől, hogy adja a számra a megfelelő szavakat.

Kedves írótársam szerint nem kell az olvasóval foglalkozni. Kit érdekel, mit gondolnak? – tette fel a kérdést, ami valójában válasz volt. Én meg olyan összezavartnak és elveszettnek hittem magam, mint minden csalódáskor, és próbáltam elmagyarázni, hogy miért érdekel. Persze hamar leálltam, abbahagytam a magyarázkodást. Eszembe jutottak a szerzők, akikről már olyan sok vicces írás született, akik ácsingóznak az irodalmi babérokra, akik óriási mellénnyel mutatják be írásaikat, mert meg vannak győződve önmaguk hatalmasságáról, és eszembe jut az is, hogy a hátuk mögött hányan mosolyognak ezen. A beszélgetés óta többször átgondoltam ezeket a dolgokat. Többször eszembe jutott, hogy én ezt sem csinálom jól. Az írónak pökhendinek, beképzeltnek kell lennie, s ha használnék obszcén szavakat az írásaimban, akkor ez a sor hosszabb volna.

Nagy író nem leszek soha, de megmarad az olvasóim szeretete, barátsága. És addig írok, ameddig tart ez a kegyelmi időszak. Mindenesetre hálás vagyok ezért a beszélgetésért, mert megláthattam, hogy ezt sem csinálom úgy, és nem is gondolom úgy, ahogyan a nagy többség, és a készülő regényemhez ez a beszélgetés is hozzájárul, mert ott majd sok nagy írót gyúrhatok egybe, belőlük lesz egyetlen főhős.

Lőrincz P. Gabriella