Commedia dell’ arte… Önfeledt kuncogás- és hahota-vírus zümmög a légben, kancsal kincsei a biflázott és rögtönzött szónak, kedélyes kelepce-pillanatok a kis piazzettán, ahol a bámészkodók mint „spettatori” téblábolnak lábról-lábra, féllábról falábra, majd a textus során ráismernek pellengérre állított önmagukra, kicsúfolt tükörképükre, saját sziluettükre, árnyékukra, alteregójukra. Ott vannak mind: a bakó, a tahó, a bohó, a mohó lotyó és a szószátyár kofák (a díszletek bitófák), s a botcsinálta csetepaté közben a megszeppenés is ott van, hisz az ácsorgók hamar rájönnek, hogy a szövegmondók szavakkal kotorásznak személyiségükben, vajákosként vájkálnak tudatuk mélyén az örökélet titkainak és áfiumának megvillantott hamis ígéretével. A pódium rongyos kis világszínpadán a megidézettek lénye tárgyiasított, jelzősített, dicsőített és lóvátett. Így történhet meg, hogy voltaképpen a gyülevész csőcselék meg van duplázva, ahogy egyszerre jelenik meg a földi élet porában és magasabban is, a lét szúette fapódiumán, az illúziók papírmaséból hajtogatott-ollózott összeragasztott agoráján. Mert fent is minden a lentről szól, csakhogy a magasból némileg másként tűnik a rálátás, pódiumon állva fokozódik a biztonságérzet. Lágy canzone dallamok és kutyaugatás az éterben; felcserélt nemek, felcserélt szerelem; pénz-illat, zsarolás-illat, békülés-illat; álhír, rémhír és halálhír; cselszövés, rászedés, erotikus terror-aroma. Füst és erjedés szaga a légben, nem ambróziaillat. A játékszín régi módi. Forgószínpad még nincs, de forgó jellemek már vannak, maszkok és félmaszkok, cafrangos álarcok; a tiszta arc kevés. S ami tiszta, az is tiszta művi. Erről szól ez az irodalmasított póri műveletcsokor. Aki fontos, mind ott lett kipakolva szemlére: az inamorata-pár Vittoria és Aurelio, a balga szolga Arlecchino, és ott a Dottore, a Capitano, a púpos Pulcinella vagy a pénzzel kitömött Pantalone, miközben gőzerővel működik az ostobaság-verkli, a ravaszság, az agyafúrtság, a bűnös cselek vágya, füstöl az arcpirítás, de olykor megcsillan némi remény is a reménytelenségben. Isten botja végigver az álszentségében megmártózott tarkabarka embergalérián. De ott, a nézőt, legalább csak a színpad magasáról nézik le.

Ez a legendás műfaj fennmaradt. Máig itt van közöttünk. Annyi különbséggel, hogy a nézőt ma már nemcsak fentről, hanem lentről is lenézik. A kritikus bohózat, az agyafúrt műfaj alászállt az ácsolt pódiumról, Arlecchino, Scaramouche, Pierrot elvegyültek a tömegben, mint robotos napjaink simulékony, nyúlós fogaskerekei, aztán a bársonyszőnyegekkel takart látványszínpadokon tűnnek fel puccos bálvány-celebritásként, mint egy panoráma-hibás kor óriáskörképének főszereplői. A burleszk befészkelte magát a mikrohullámú hétköznapokba és osztogatja valóságot elfedő maszkjait. De jól is jöhet az néha, főként végzetes járványok korában, hisz a maszk nemcsak eltakar, de véd is és félrevezet, s ezzel életet menthet, mint pajzs egy gladiátor-viadalban. Ó, ha Lope de Vega, Calderón, Molière vagy Goldoni láthatná mindezt!

Ma is léteznek világhír-mondók és -magyarázók, média-guruk, információkkal zsonglőrködők, halálhíreket vadászó hullahopposok, akik hozzáértéssel keverik a botrányok romlandó szilvaízét a deprimáltság zölden habzó váladékával; olykor még a legtisztább jellemrajzok is össze vannak firkálva, az arcvonások elmaszatolva. Ez ma a megtestesült ima. A múlt fátyolos visszhangja és a jövő homályos tükre. Élvezetek és fájdalmak sikolya – nem Palestrina- vagy Monteverdi-hangzatok.Szépen elvirágzó díszletek közt Baudelaire dekadenciája és a selymes erotika lehelete a romlás virágainak fanyar-keserű illatával telepszik rá a közerkölcsre, a vérvörös napnyugtával földi csapóajtók zárulnak be, de talán megnyílhatnak a mennyei diadalkapuk is. Csak bezárkózni, vagy csak felzárkózni lehet. A színpad módosult tudatállapotú magasított emelet, a jelen és múlt kortalan emlékműve, illúzió-terek délibábja, bujkáló színárnyalatok forrásvidéke és deltája. A játéktér bal fele a múlt, jobb fele a jövő. Középen szorongva-tolongva önmagát tapossa a jelen. De hát kicsi, egyre kisebb a glóbusz-színpad, ahol már csak tenyérnyi a hely, osztozkodni kell, ezért a bősz dulakodás. És ezért tévedhetett el Piroska és a hét törpe, Hófehérke és a farkas, s kapkodnak levegőért a sugárzó arcúak Csernobilból, a fájdalmas türelem leborotvált implantátumai és a tetovált művészetimádók. Hadtestekként árad az újkori exodus sáska-fellege, népek népszerű népbetegsége, aztán megérkezik Ali baba és a hétmilliárd rabló, amivel máris kész a vész. Kissé magasabbról, persze, már nem látszanak az elasztikus határok emberi testekbe bekarmolt körvonalai, a megújuló tűz- és ágyúfészkek fellobbanásai, és a levert madárfészkek sem. Itt az önbizalom önbizonytalansága, mint elszabadult széljárás után a pórul járás. Aztán az sem mindegy, hogy valaki villanyautóban vagy villanyszékben ül, bár a helyzet részben identikus, hisz mindkettő energiafüggő, s a világban az energia divatkérdés. Veszélyben a lumineszcencia is. De mi még idő előtt hozzászokhattunk a homályhoz, amikor Világosnál nekünk volt igazán sötét. És közben peregnek a napok újabb és újabb rémhírekkel, zombi hírekkel, infernó-hírekkel. Ámbár könnyen meglehet, később még több lesz a baj, mert a fáma szerint abból igazán fényesen megélnek egyesek, csak, mint alázatos firkásznak, a valóságot ki kell facsarni, át kell szabni, bűzről, tűzről, katarzisról kell írni, mindezt döbbenetként, szenzációként, és Cinci Mókus falatnyi új bikinijével együtt le kell nyomni az összeszorult emberi torkokon. S milyen látványos világparádé lesz majd a harmadik, negyedik, ötödik világháborút követő hatodik, ha végre leszakad az ég. Az lesz igazán a vég. Narrátor majd akad hozzá. És bár egy korszerű előadás fináléjában ma már függöny nincs, legfeljebb szitokszó-dobálás van, mivelhogy a kenyérdobálás valódi luxus lett, és egy repülő kőre is ma már repülő kővel illik válaszolni. Esetleg okos-bombácskákkal, hadd legyen minél látványosabb ez a csúcskirály karnevál.

Árkossy István