Tizenöt évvel ezelőtt történt, akkor még ifjú voltam és bohó. Előadónak hívtak egy székesfehérvári konferenciára, a városháza dísztermébe. A délelőtti ülésszakon egy Bakonyi István nevű, ötvenes éveiben járó férfi elnökölt – életemben először láttam. (Fél évvel korábban, 2006 őszén átvettem egy díjat a fehérvári Szent István Művelődési Házban a Vár folyóirat jóvoltából, de Bakonyi akkor nem volt jelen.) Az egyik előadó konferálásánál valami apró hibát vétett, talán rosszul mondott egy évszámot… A mikrofonhoz lépő előadó ezt kijavította, mire Bakonyi frappánsan annyit felelt: „Ó, ez volt életem első tévedése.” Hm, ez egy jó fazon – állapítottam meg magamban –, jó fazon, bár kissé furcsa.

*

Időközben eltelt kereken másfél évtized, és sok közös ügyünk-szálunk keletkezett – terjedelmi okokból nem adhatom elő a részleteket. Elég az hozzá, hogy kettőnk viszonyában hamar magamévá tettem István szavajárását: a férfiak vezetékneve elé odatette, hogy miszter. Ha meglátott engem, félhangosan megszólalt: „Á, itt jön Miszter Zsille!” Mire én: „Nocsak, Miszter Bakonyi!” Jelen nem lévő közös ismerőseinket ugyanezzel a titulussal emlegette: „…és akkor Miszter Serfőző felhívott telefonon…” „…Miszter Kabdebó szerint azt kéne csinálni, hogy…”
Az utóbbi öt-hat évben úgy vettem észre, hogy ünnepeltünk felhagyott eme kedves szokásával. Én olykor még eleresztek felé egy jól irányzott Miszter Bakonyit, de nem kapja el a szólabdát, nem dobja vissza. S hogy miért nem, arra mindössze két lehetséges magyarázatot tudok. Az első az, hogy Bakonyi úr megöregedett, és vénségére az ember hátat fordít a jól bevált, ifjan még kedvelt tréfáknak. A második ok pedig az lehet, hogy Bakonyi úr egész egyszerűen már nem kedvel engem. Ám mivel engem nem kedvelni képtelenség (ha-ha), csak az első magyarázat jöhet szóba.

*

Az irodalomtörténészeket, úgy vettem észre, titokzatosan bevonzza, sőt követi az irodalomtörténet, nemkülönben a történelem. Például Miszter Bakonyi 1980 körül általános iskolai magyartanár volt Fehérvárott, és egy alkalommal meghívta rendhagyó irodalomórára az akkoriban a városban lakó Pilinszky Jánost. Ő pedig eleget tett a meghívásnak. S mivel kultikus költőnk nem sokkal később elhunyt, egyszeriben irodalomtörténeti tény lett, hogy Pilinszky utolsó nyilvános fellépésének házigazdája az irodalomtörténész Bakonyi István volt. Ezek után csak hab a tortán, hogy második feleségének történelmi neve van: Tóth Ilonának hívják, tehát ugyanúgy, mint az 1956-os forradalom huszonöt évesen kivégzett mártírját.

*

Legutóbb idén májusban találkoztunk, a Vörösmarty könyvtárban tartott Kalász Márton-emlékülésen. Miszter Bakonyi engem is meghívott előadónak, s ezért hálát érzek irányában. Az ülés végén István a fülem hallatára azt mondta az oldalán álló, számomra ismeretlen hölgynek: „Ez pedig itt Zsille Gábor: furcsa ember.”
Szerintem pedig te vagy furcsa, futott át az agyamon.
Aztán arra gondoltam: mindenki furcsa, aki szépirodalommal foglalkozik.
Egy költő, egy író, egy irodalomtörténész esetében: furcsának lenni afféle munkaköri kötelesség.
Aki irodalmár létére cseppet sem furcsa, az kösse fel magát.
Punktum.

*

És itt jön Mr Bakonyi,
a szemüvege alanyi.

Igen, ő, a furcsa Miszter,
kit most minden szerző tisztel,

tudniillik épp most hetven,
hát nem lehetek illetlen

(amúgy nem néz ki hetvennek:
izmai húsznak elmennek),

felköszöntöm illő módon,
a végére csak kimondom:

Fehérvártól Ilonáig
Isten éltesse sokáig!

Zsille Gábor