Nem értem, miért ideges egy rutinvizsgálattól, mondja a háziorvosom, miközben pontosan tudja, hogy fehérköpeny-szindrómától szenvedek, ráadásul hipochonder vagyok. Mondom neki, doktor úr, minek tesz fel költői kérdéseket, mire ő mosolyog, és a képzelt bajaimon viccelődik. Ettől még idegesebb leszek. Naná, hogy most kezdi mérni a vérnyomásomat, ami otthon alig 90, nála meg 130. Az sem rossz, mondja, legalábbis a maga korában.

A hipochonder bajai az öregedéssel csak szaporodnak. Nekem elhihetik. Fiatalon az ember napi három-négy betegségnél nem tapasztal többet magán, de ahogy telik az idő, jó, ha van három-négy olyan kórság, amit nem fedez fel magán, természetesen naponta. Az aktuális járványok csak tetézik a bajt, igaz, azok egyúttal segítenek is elfeledni a többi betegséget, ugyanis az ember mindig a legfrissebb nyavalyájára koncentrál. Vagyis, miután felütötte a fejét a Covid, sokkal kevesebbet gondoltam arra, hogy hirtelen agyvérzést vagy infarktust kaphatok, viszont a nap huszonnégy órájában szagolgattam a legerősebb illatú tusfürdőmet, hogy vajon érzem-e még az illatát. Aztán jött az oltás, amiből persze, hogy a legproblémásabbat kaptam, amitől a hírek szerint véralvadási gondok léptek fel egyeseknél. Ugye mondanom sem kell, hogy én a nőknek éppen ahhoz a csoportjához tartozom, amelyből állítólag a legtöbben kaptak trombózist. Ne csodálkozzanak hát azon, ha a vakcina beadását követően többször is felkerestem egy érklinikát, mert hát rendes hipochonderhez méltó módon erősen zsibbadt a lábam, és időnként kék-zöld foltokat is felfedeztem magamon. Ezt a dolgot szerencsésen megúsztam, trombózisom sem lett, sőt a mai napig a Covidot sem kaptam el, pedig a legjobb barátaim, akikkel rendszeresen találkoztam, mind átestek rajta. S bár az utóbbi időben kevesebbet beszélünk a járványról, és a kötelező óvintézkedéseket is megszüntették, én továbbra is betartom azokat, és szinte pontosan úgy teszek mindent, mint a járvány idején. Például nem használom a tömegközlekedést, inkább gyalogolok, nem megyek nagy rendezvényekre, próbálom tartani a távolságot, és maszkot hordok. S ha hiszik, ha nem, éppen emiatt kerültem bajba.

A férjem rendszeresen mondogatja nekem, higgyem el, hogy a maszk nem véd meg a vírustól, azzal inkább másokat védek magamtól. S bár tudom, hogy nagyrészt igaza van, engem megnyugtat, ha maszkkal a számon megyek be például egy bevásárlóközpontba. Ma is így tettem. Épp nézelődni kezdtem, amikor egy másik vásárló felszólított: vegyem le a maszkomat, mert már nincs járvány. Csak néztem, mint Rozi a moziban. Mivel látta, hogy nem cselekszem, újra felszólított, aztán azt is hozzátette, majd ősszel járjak maszkban, mert akkor tényleg újra járvány lesz. Gondoltam, hadd mondja a magáét, én folytatom a vásárlást. De a férfi nem hagyott békén, amikor ismét szembetalálkoztunk a zöldségek között, közölte velem, hogy a barátja is beolttatta magát, meg is halt, holnap temetik. Miután még ekkor sem reagáltam, megindult felém, s ha a mellettem álló férjem közbe nem lép, tán letépi rólam a maszkot vagy éppen megpofoz. Bárcsak mondhatnám, hogy ez egy egyedi eset volt, de sajnos nem az. Az utóbbi időben többen is beszóltak nekem a maszkviselés miatt, egyszer még egy nyolcvan körüli járókeretes néni is belém kötött.

Hipochonder vagyok, nem tagadom, és akkor is ragaszkodom a maszkomhoz, ha meglincselnek érte. Ja és persze továbbra is gyarapítom a szomszéd kínai árus bevételét, megveszem tőle az összes maszkot, ami a járvány után a nyakán maradt.

Döme Barbara