Több ismerősöm is említette mostanában, többé-kevésbé komolyan, hogy mivel minálunk egyszerre sújt le a kovid meg a majomhimlő, a háború meg a népvándorlás, az ilyen válság meg az olyan krach, szépen el kellen húzni melegebb éghajlatra, itt hagyva csapot-papot-csokonait s minden bút meg bánatot. Lehetne, hallottam már ezt is, venni valahol egy kisebb szigetet, s ott várni meg a világ végét.

Hát – kalandra fel! Jómagam egyetlen szigetet vettem volna meg, de azt, mondjuk így, felszámolták, ezért elment a kedvem az efféle beruházástól. Persze ez ne bátortalanítson el senkit. Az sem, hogy több kis szigetország arra gyúr, hogy valahol kontinentális területet vásároljon, túlélendő az óceánok vízszintnövekedését (hiszen nyakunkon a globális felmelegedés IS, ugye…). De csak óvatosan!

Hiszen tudunk – évente felkapja a hírét a nagyvilág valamely sajtója – olyan szigetről, amelyik évszázadok óta hol létezik, hol nem.

E sziget története a hajózás hőskorában kezdődik. A nagy felfedező, James Cook kapitány 1774-ben Ausztráliától keletre egy szigetet figyelt meg. A földdarabnak a nem túl fantáziadús Homokos-sziget (Sandy Island) nevet adta. Sürgős felkutatnivalói lévén, nem szállt partra, csak elhajózott mellette. Az akkor 46 éves, híres kapitány állításait senki nem vonta kétségbe, így a sziget hamarosan felkerült a kor néhány térképére. (A Z-generációnak futólag megemlítem: akkoriban nem volt internet, sem műholdak, sem kamerás telók, egyáltalán semmilyen kamerák meg telók.)

Később, 1876-ban az esetleg bizonytalan térképészek felsóhajthattak: egy bálnavadász hajó Ausztráliától 1400 kilométerre keletre, Új-Zélandtól 5000 kilométerre észak-északnyugatra újra megtalálta a nagyjából 120 négyzetkilométernyi szigetet. Bár létezését később más hajók nem erősítették meg, a sziget felkerült a brit admiralitás hivatalos térképeire, és az azt alapként használó további térképekre is világszerte, még az amerikai hadsereg adatbázisába is, amit szintén előszeretettel használnak térképrajzolók.

Mivel egy, az óceán közepén fekvő, mindentől távoli homokos földdarab nem igazán érdekelt senkit, a szigetet nem látogatta meg senki. Mígnem nagyjából tíz évvel ezelőtt a környéken méréseket végző RV Southern Surveyor nevű ausztrál kutatóhajó személyzete rá nem döbbent: a sziget bizony nem létezik. A szigetek persze hajlamosak időnként elsüllyedni, vagy csak elmossák a hullámok – ám a mérések szerint a sziget helyén meg a környéken a legsekélyebb víz is 1400 méter mély. Mi is a felfedezés szó ellentettje?

Nem átverés, csak véletlen megtévesztés, mondhatjuk. Hiszen az évszázadok során a térképészek folyamatosan másoltak az újabb és újabb térképek létrehozásakor. De mégis mit láthatott a múltban a két kapitány és a legénységük? Vajon azt, amit a műholdak? Mert 2012-ben az égi szemek bizony láttak valamit a megadott koordináták környékén, egy Veszprém területével nagyjából megegyező méretű földdarabot. Furcsa ügy: távolról, az űrből látható a sziget, néhány méterről viszont nem észlelhető. Hogy lehetséges ez?

Az ausztrál földrajztudósok azt mondják, Sandy Island, vagyis a hűlt helye, különleges helyen fekszik. A csendes-óceáni áramlatok ide sodorják össze az óceáni vulkánkitörésekben keletkező habkövet, amelyet a benne rekedt gázbuborékok a víz felszínén tartanak – a habkövet mindenki ismeri, pedikűrösök (és nemcsak) a láb bőrkeményedéseinek eltávolítására használják. E hatalmas, egybefüggő habkőszőnyeget fényképez(het)te le a Google műholdja, és értékelte szigetként – ugyanez a csalóka természeti jelenség téveszthette meg annak idején Cook kapitányt és matrózait is.

Én maradok s üdvözlök mindenkit innen, ahol vagyok.

Ugyanitt jutányos áron Atlantisz eladó.

Király Farkas