A megválaszolhatatlan kérdések sorába tartozik a réges-régi talány: mikortól tekinthető valaki költőnek? Hiszen kamaszfejjel szinte mindenki ír verseket a saját bonyolult, meg nem értett lelke rezdüléseiről, a világfájdalomról, a mulandóságról, főként pedig a szerelemről. (Aki tizenévesen nem ír verseket, az vélhetőleg prózában, többnyire novellákban próbálja megfogalmazni az érzéseit, vagy legalább lírai emelkedettségű naplójegyzetekben.) A tinédzser versírók túlnyomó része, az úgynevezett normális emberek a középiskolai tanulmányok végére felhagynak a strófák gyártásával, és a hátralévő életükben legföljebb olvasóként foglalkoznak a poézissal. Nem is aggatjuk rájuk azt a címkét, hogy költő.

A hivatalosan költőknek, mi több, klasszikusoknak elismert figurák életük mely pontján avanzsáltak poétává? Az iskolapadban a tanár felé figyelmet mímelő, suttyomban füzetlapokra jegyzetelő, zsengéket gyártó Weöres Sanyi vagy Pilinszky Jancsi melyik naptól számított költőnek? Mikor dőlt el végleg a sorsuk, homlokukon mikor ragyogott fel a jel? Ráadásul egyes költők, mint például Arthur Rimbaud, úgy nyertek polgárjogot az irodalomtörténetben, hogy teljes életművüket tinédzserként alkották meg, és felnőtt életükben már egyetlen verssort sem hoztak össze; vagy ami még szomorúbb: a felnőtt élet meg sem adatott számukra.

Szegény Karay Ilona éppen így járt. Nevével idén januárban találkoztam először: a telet egy ösztöndíjnak köszönhetően Pécsett töltöttem, a méltán híres Zsolnay Negyedben, és házi feladatul kaptam a város irodalmi életének tanulmányozását. (Egyébként is természetesnek tartom, hogy ha egy költő több hónapot egy településen tölt, akkor vegye a fáradságot, és ismerje meg a helyi kulturális viszonyokat, múltat.) A „Pécsi írók, költők” című Wikipédia-oldalt megnyitva negyvennyolc névből álló listát kapunk: ennyi szerzőre érvényes, hogy Pécsett született, vagy élete számottevő részében Pécsett alkotott. Egy bizonyos Janus Pannonius mellett felfigyeltem Karay Ilonára, és egy hosszú téli estét neki szenteltem.

Az irodalomtörténet költőként tartja számon ezt a tragikus sorsú lányt, pedig mindössze tizennégy évet élt, következésképpen csak a korai, kiforratlan verseit írhatta meg. Egyes kritikusok szerint lírája Komjáthy Jenő hangját előlegezi, ennek alátámasztása nyilván elmélyült Komjáthy-olvasást igényelne, talán majd egy jövő januári éjjelen… Ilona Aradon született 1866 decemberében, és 1881 februárjában, Pécsett öngyilkos lett. Édesapja pénzügyi tanácsos volt, édesanyja Nagy Mária írónő. Ilona hétéves volt, amikor szülei elváltak, négy évvel később pedig a bátyja szívbetegségben meghalt. Pszichésen terhelt édesanyja a válást követően öngyilkossággal fenyegetőzött. (Az ő édesapja, azaz Ilona anyai nagyapja is önkezével vetett véget az életének.) A koravén gondolkodású Ilona tizenegy évesen szerelmes lett egy huszonéves férfiba, és három esztendőn át róla ábrándozott, viszonzást nem remélve. 1881-ben Ilona hatvanhárom éves édesapja feleségül vette a korábbi szakácsnőjüket, és a lány egy naplójegyzetében úgy ítélte meg, hogy ez szennyfoltot üt a család nevére. Ugyanabban a hónapban érkezett a hír, hogy plátói szerelme feleségül akar venni egy nőt. Akkor Ilona szép, fegyelmezett betűkkel írt egy búcsúlevelet, valamint Névrokonomnak címmel egy verset, amelyben megbocsátott a szerelmét „elraboló” vetélytársnőjének – majd apja otthon tartott forgópisztolyával fejbe lőtte magát.

A búcsúlevél szövege:

„A legelső lenne megmondani az okot, de erre képes nem vagyok, mert magam sem ismerem! Szívem nagyon forró kezd lenni, azt akarom lehűteni!

Leveleimet mindjárt kézbesítsétek, akinek szól.

Éljetek boldogul!

Ha fölmentek az iskolába, mondjátok meg, hogy minden leányt csókoltatok, ha lehet, jöjjenek le a temetésemre.

Benneteket pedig áldjon meg az Isten jobban, mint azelőtt! Ilona”

Összesen tizennyolc verse és naplójának egyetlen füzetnyi töredéke maradt fenn. Az 1970-es években Weöres Sándor fedezte fel újra, népszerűsítette – mondhatni Weöres avatta hivatalosan költővé. Bevallom, vannak kétségeim Ilona verseinek színvonalát, sőt Ilona költőségét illetően, de mivel a lány Weöres szakmai-mesteri védelme alatt áll, a kétségeim kifejtése eretnek tiszteletlenség lenne.

Zsille Gábor