Rengeteg embert láttam megkeseredni az irodalomban. Még akik nem vallják be, azok is sírnak szobájuk félhomályában. Nem is keveset, jóféle sós könnyeket. Frusztrált, érzékeny, a megfeszüléstől pengő és zengő idegekkel vegetáló emberekkel van tele a literatúra sok száz éve, és ez alighanem így is marad. Mert mindezek kellenek ugyan az íráshoz, de bárcsak ne lennének jelen az írás körüli világ szemrevételezésekor…

Láttam nemcsak nemzedékem legjobb elméit majdnem az őrület romjaiban, hanem szinte mindenki mást is, aki erre a hálátlan mesterségre adta a fejét. Legtöbben halálos sebeket cipeltek magukkal, sérüléseket, sértődéseket, olyanokat, amilyeneket a normális emberek meg sem látnának, de nekik fájton fájnak. Igen, gondoljunk József Attilára. Láttam megvadulva nekimenni embereket a bírálóiknak, láttam szerzőket párbajozni a mű fölötti vitában, láttam őrjöngő kommentekben megvédeni magukat, mikor hallgatni kellett volna, és könnyedén arrébb libbenni. Láttam ideológia mentén szétváló barátságokat, gyűlöletet, pökhendi gúnytevést, alázást, lenéző dühöt, megvetést, odatartozási vágy által fűtött rettenetes és irigy filofrusztrációt. Mikor pedig csak csinálni kellett volna a dolgot: írni. Láttam megvető félrefordulást, dilettánsozást, gúnybékába mártott nyilak ész nélkül való lődözését. Mikor pedig csak hallgatni kellett volna.

Mert az irodalmi préri ugyanakkora marad. És rajta a legelésző bölények is többé-kevésbé ugyanannyian lesznek, leszünk. Találkozni kell, és akár tetszik, akár nem, találkozni is fogunk. Akkor majd hogy nézünk egymás szemébe?!

Láttam a mellőzöttség keservét, a méricskélés ócska éthoszát, az összeröhögést, a pletykát, meg hogy ki baszott kivel. Láttam a kínkeserves kínlódást, az oda nem illő viselkedést, a megalázott és kiröhögött ember toporgását a kör közepén, a fej fölött elnéző értetlenkedő megbotránkozást, hogy egyáltalán miért van ott a másik. De amit legtöbbször láttam: az irigységet, a dühöt és a gyűlöletet, amiért más is van rajtunk kívül, és – hát, ahogy a dolgok állnak és látszanak – jobban érvényesül a nyavalyása. Pedig elég lett volna észnél lenni.

Észnél kell lenni, mikor meglódul a keserv, mikor kibuggyan epével keverve a gyilkos düh, a fojtogatni képes gyűlölés.

Észnél kell lenni, mikor eljön és otthonosan elhelyezkedik a nappalidban a megkeseredés. Nem szabad engedni neki, még annyira sem, hogy csak póz legyen.

Észnél kell lenni a kocsmaasztalnál, ahol részegen gajdolt szavaid máris repülnek a célszemély felé, örök haragot hozva a fejedre, pedig nem is úgy értetted. Vagyis igen, de nem.

Észnél kell lenni, mikor kibasznak veled (jusson eszedbe a derék Pantagruel által az Isteni Flaska szigetén a borivók egyikének szájából hallott jótanács ezekre az esetekre: Mikor veled kibasznak, / töltsd ki a bort vigasznak!), mikor mégsem téged hívnak, mikor nem neked adják, mikor végül inkább mégsem, bocs. Nem szabad felfortyanni, észnél kell lenni.

Észnél kell lenni, mikor látod a nálad sihederebb, taknyosb, csikóbb lelkeket sikereket aratni, olvasók szeretetében fürödni.

Észnél kell lenni akkor is, mikor viszont meghívnak. Ne engedj az örömnek, és csak egy tizedét mondd el annak, amit gondolsz.

Észnél kell lenni, mikor keresztülnéznek rajtad, megvetnek, lenéznek, dilettánsnak neveznek. Csak irigyek.

Észnél kell lenni, ha nem kellesz, ha nem téged, ha nem oda, ha minden szart ugyanakkor igen. Észnél kell lenni, mikor ezt megírod nekik. Soha ne írj részegen levelet, üzenetet. És mindig várj egy napot, mielőtt elküldöd. Ősi szabály.

Észnél kell lenni, mikor látod, hogy máshol zajlik az élet, a fesztivál, a boldogság, te meg otthon gubbasztasz: hiszen nem a fesztiválon van a helyed, hanem otthon, a papírlap fölött. Csak hát gyarló az ember, és vágyik.

Észnél kell lenni, mikor kiírod magadból a keservet.

Nagyon észnél kell lenni, mikor azt érzed: nem bírod tovább ezt a pörgést, pedig évek óta mindent megteszel, és mégsem ment elébb, csak egy csigányit, és mégis előtted van még minden tennivaló, amiről már húszévesen azt hitted, hogy végleg elrúgtad. És hogy vége, ki kell szállni, mert ennek így nincs értelme. A kiszállásnak még kevesebb értelme van.

Észnél kell lenni, mikor írsz, mikor törölsz, mikor visszaírsz. Mikor sértődsz, sértesz, ölsz a szóval, ha lehet még egyáltalán ilyet.

Észnél kell lenni.

Mert neked csak egy dolgod van: megírni, amit nem tudsz nem megírni. Minden más hiúság.

Nagy Koppány Zsolt