A múzeumokban az idő rétegei rendkívül erősen vannak jelen egy-egy teremben. Bárhol járok, a múzeumokat, templomokat és piacokat ki nem hagynám. Itt, Budapesten is próbálom figyelemmel követni a megnyitókat, tárlatokat – szeretek ilyen időutazásokon részt venni.

A minap Nemzeti Galériában jártam, az Art deco Budapest. Plakátok, tárgyak, terek (1925–1938) című kiállításon. A műfaj hazai aranykorának plakátjai közül az egyik különösen foglalkoztatott, nem hagyott nyugodni, újra és újra visszatértem hozzá. A görög mitológia egyik közkedvelt alakját elevenítette fel, gondolta újra: a plakáton a híres Versailles-i Artemisz-szobor parafrázisa látható. Már a római kori műemlék is feldolgozás, egy görög szobor másolata, amely sokáig Versailles-ban, a király palotájában állt – ma a Louvre-ban őrzik. A sudár alakú, rövid khitónt viselő vadászistennőt mozgás közben mutatja: a vállán lévő tegezből éppen egy nyílvesszőt húz ki, másik kezével egy szarvas agancsát fogja. Artemisz a vadászat és a Hold istennője, ez utóbbi miatt az ezüst szín köthető hozzá, ezüst íja holdsarlóra emlékeztet. Attribútuma a szarvas. Ő az állatok úrnője, de a vajúdó asszonyok védelmezője is, ugyanakkor vad és könyörtelen, erős, harcos karakter. A független nő megtestesítője, a leginkább amazontermészetű a mitológiai nőalakok között. Szűz istennő, lehet, azért, hogy a nemi vágyaknak se legyen kiszolgáltatva, semmilyen módon ne kelljen kötődnie férfihoz. Ezt a szobrot ismerhette a plakát alkotója, Vértes Marcell grafikusművész is, és talán e függetlenség miatt választotta őt mintának a plakáton szereplő lány megalkotásakor, amikor a kor nőideálját kívánta megfesteni. Az 1920-30-as évek Artemisze rövidre vágott hajat viselt, viszont divatkellékekre vadászott leginkább: az egykor tegez felé nyúló kezében a plakáton napernyőt és kalapdobozt tart zsákmányként, a másik – talán azért, hogy egyértelműen felismerhető legyen a mitológiai szereplő – itt is egy szarvas állat fején van. Az állat testén egy talán rúzzsal húzott szívecske. Szeretem az állatokat, szeretem az életemet, Ich liebe Tiere, Ich liebe mein Leben – talán erre gondolhatott közben. A plakát egy francia operett bécsi előadásához (Phi-phi. Eine leichte Komödie mit Musik in 3 Akten) készült. A felirat könnyű komédiát ígért, csak semmi mélyülés.

Az első világháború után vagyunk, férfiak vesztek oda, a nők munkába álltak, lett saját keresetük, hát megpróbálták élvezni az életüket, ahogy lehet. Ha így nézem, érteni vélem azt, hogy a földi élet, a szépség, a forma, a felszínesebb élvezetek kerültek középpontba. De vajon a megértés ki tudja-e érlelni bennem az elfogadást is? Mert azért sehogy sem tudtam örömmel nézni ezt a romlást, még ha valóban dekoratív, magas szakmai színvonalon készült művet is láttam.

Romlik az emlékezet, romlanak az emlékek. A vadászistennőből szubrett, az ezüst íjból kalapdoboz lett. Tudom, persze, idézőjelbe van téve, ne vegyem komolyan, hiszen játék az egész, játszani kell, játszani mindennel, az véd meg legjobban a rossztól, a szellemesség és a szépség is értékelhető.

Artemisz Zeusznak és Létónak a gyereke volt. A plakáton lévő lány szüleit nem ismerjük, nincs múltja, csak jelene van. Talán nem is érdekes, hogy kinek a gyereke, mert hirtelen a személyiség, az ego lett mindennél fontosabb. Lehet, a plakáton lévő lány az anyjával a héten még nem beszélt, az apjától elhidegült. Lehet, azért, mert úgy érezte: gátolják. Gátolják abban, hogy megélje a szabadságát, amiért oly sokat küzdött. De az is lehet, hogy pénzzel támogatja szüleit, mert már megteheti. Nem tudjuk. Csak a felszabadult, felhőtlen mosolyt látjuk az arcán: most és itt élek.

1929-ben készült a plakát, azóta eltelt közel száz év. Közben volt még egy háború, aztán most a járvány, és egy újabb háború is kitört sajnos. Hogy hogyan fogunk mindezekre reagálni, milyen válaszokat ad majd a művészet akár, azt még csak találgatni lehet.

Sokat köszönhetünk mi, mai nők azoknak a lányoknak, asszonyoknak, s meg kell becsülnünk azt, amit kiharcoltak nekünk. Mégiscsak van valami köze az art deco-s „Artemisznek” a harcos istennőhöz – csak azt a szívet tudnám feledni a szarvas oldalán…

Mirtse Zsuzsa