Hegedűs Imre János írása Józef Tischner Remény, mindenek ellenére című kötetéről

A keresztény afrikai négerek tánccal dicsérik az Urat. Ők így imádkoznak. – Józef Tischner gyűjteményes kötete előhangjában idézi Franz Rosenzweigot, aki szerint „a remény az »éneklésben« születik”. Érdekes oldalpillantások ezek! Megszoktuk, hogy a bölcsek, a tudósok, a nagy gondolkodók törik a fejüket, s az életről, az emberről, az univerzumról, a fizikai és lelki világról szavakkal fogalmazzák meg axiómaszerű igazságaikat. De tánccal? Énekkel? Ilyen megtestesülése is van a léleknek, a gondolatnak? A hitnek?

Érdekes, izgalmas, furcsa. S az Európa-szerte ismert lengyel hittudós könyvében találunk még néhány hasonló meglepetést.

Annyiban hagyományos Józef Tischner vonalvezetése, gondolatfutama, hogy ujjbegyét a nagy európai és részben ázsiai filozófusok ütőerén tartja. Bőven merít az Ótestamentumból, az Újszövetségből, ami nem csoda, hisz hittudós volt, de sorra veszi a világiakat. Szókratészben merül alá, de idéz más jeles gondolkodók műveiből is, Kant, Leibniz, Spinoza, Nietzsche, Hegel, Hölderlin, Heidegger, Sartre eszmerendszerét boncolja, kommentál, ellentmond, elfogad, ítél, csipeget, és hozzáad. Ez a fontos. A saját véleménye elevenekről és holtakról.

Ha méricskéljük az életművet, akkor Tischner helyét a filozófia, az etika, a szociológia, a genetika, a kozmológia és természetesen a teológia mezejére helyezhetjük el. Ilyen sok humántudományban otthonos ő, és érdeme az, hogy a begyűjtött termést, igen magas szinten, mégis közérthetően el tudja juttatni az olvasóhoz.

De térjünk vissza a felsorolt filozófusok közül Szókratészhez. Róla azt állította a delphoi jósda istennője, hogy ő a legbölcsebb ember. Megrázta a jóslat, vajúdás tünetei jelentkeztek nála, igaz vagy nem igaz az ítélet, az istennő, Püthia nem hazudhat, de van-e abszolút igazság? Lehet egy, egyetlen egy ember a legbölcsebb? Arra a következtetésre jut, hogy az igazságot nem a külső, hanem a belső világban kell keresni, a vizsgálódás, az önelemzés az ember egyik legfontosabb feladata, kötelessége, azzal talán az isteni kinyilatkoztatás igazát is ellenőrizni lehet. Szókratész végkövetkeztetése és egyúttal tanácsa: „Nagyon fontos, hogy a lelkiismeret átszűrődjön a gondolkodáson, a gondolkodás pedig a lelkiismereten…” Nem rossz útravaló még a XXI. század közemberének sem.

A kötet előadások, tanulmányok, újságcikkek, tárcák gyűjteménye. Józef Tischner hazai, vagyis lengyelországi és nemzetközi konferenciákon tartott előadásokat, emiatt az élő szó erejét, az emberi hang kisugárzását érezzük mondataiban. Természetesen a kontinens és a XX. század vajúdásait éli át ezekben az esszé stílusban megírt munkákban.

Égetően fontos, sorsszerű témákkal viaskodik: szabadság, haza, hazafiság, élet, halál, ráció, értelem, ég, föld, menny, pokol – és természetesen az összefoglaló címben exponált kihívás: a remény: Remény, mindenek ellenére.

Válasszunk ki egyet. A megkerülhetetlent. Van nagyobb kihívás a földi életben, mint a halál? A kötet egyik legizgalmasabb tanulmánya: A halál és a szó. Ezen a meredek kaptatón nem kíván egyedül lenni Józef Tischner, a gondolkodás bajnokait hívja segítségül.

Mi a halál? Karl Jaspers szerint a halál határhelyzet. Sokkoló Heidegger definíciója, szerinte a „halálhoz viszonyuló lét” („Sein zum Tode”) határoz meg mindeneket: „Az egész emberi egzisztencia a »halálhoz viszonyuló lét«. Azt jelenti ez – Heideggernél –, hogy a halál állandóan jelen van, nemcsak a szenvedés, a betegség, de a múló idő formájában is.” De van egy egészen tömör és fejbekólintó heideggeri meghatározás is: A halál „a lehetetlenség lehetősége”.

Életre szóló meditációs anyag lehet minden halandónak.

No, és a szabadság? Könyvtárnyi anyag született e fogalom holdudvarában. Józef Tischner „A szabadság, mint érték” előadásában idézi önmagát, a saját definícióját: „A szabadság a szubjektív jó létmódja.” Fel lehetne bontani az axiómát, de nem szükséges. Létmód a szabadság, abban minden benne van.

De annyi megfogalmazás létezik, ahány ember van a földön. Tischner tudja ezt, ezért szétnéz Spinoza, Dosztojevszkij, Sartre, Leibniz háza táján, de Nietzsche áll hozzá legközelebb: „A szabadság ontológiájának – írja – számos változata van. Nietzsche a »lét erejével« azonosítja a szabadságot.”

Nem jutottunk messzire. A filozófusok origója (Ha nem rögeszméje!) a lét. Ahhoz viszonyítanak mindent, onnan indulnak ki, és oda térnek vissza.

S végül arról a témáról, ami önmagát nevezi meg. A szóról. A szóról is csak szavak segítségével tudunk nyilatkozni, az írás, az előadás címe: A szó ereje. Felfedezték, írja Tischner, hogy a világegyetem zenél. A „világmindenség zenéje” létező dolog. Tehát hang jön valahonnan. De honnan? „Meghívom önöket – írja a tudós –, hogy merészkedjünk egy olyan területre, amelyet kevésbé ismerünk. A misztikáról van szó. Kiderült ugyanis, hogy a misztikusok kiváló értői a szó erejének.”

A kereszténység egyetlen, látszólag misztikus állításból keletkezett: „Kezdetben vala az Ige.” Milyen fontos ezt tudni! Az eredeti szövegben talán „szó” áll, csak a magyar nyelv csodája tudta behelyettesíteni az „Igével”.

Mi, mindnyájan, akik a betűvetés átkát-áldását érezzük nyakunk köré tekeredve, misztikusak vagyunk. Igen, misztikusak, mert a szó, az ige misztériumát éljük át, s ha az nem jön magától, akkor előidézzük, megidézzük, bátorság kell hozzá, mert a tüzes betűk bármikor megelevenednek, megjelennek a falon.

Józef Tischner nem félt a szó misztériumától. Igaz, közel állt a forrásokhoz, a krakkói Pápai Hittudományi Akadémia professzora, a bécsi Humántudományok Intézetének elnöke volt. Hazájában, Lengyelországban jobban tudják, mekkora űr maradt utána 2000-ben bekövetkezett halálával.

Most, az Orpheusz Kiadó jóvoltából a magyar olvasó is részesülhet ebből a gazdag világból. Ránk fér, mert csak bajvívással, szélmalomharccal, a pokol ördögeivel viaskodva – mindenek ellenére – jutunk el a reményhez, amit nagy költőnk a „csalfa” és „vak” jelzőkkel illetett.

(Orpheusz Kiadó, 2022)