Kutya ez, vagy mi. Üget és ugat. A helyiség falai sötétbe öltöztetve, a mindenhonnan előtörő színes fények összezavarhatnának. Farkot csóvál és lefekszik. A gyerekek imádják, minél kisebbek, annál inkább. Egy biztos: nem harap. Legalább is ez nem, láthatóan nem őrző-védő vagy harci feladatokra lett kiképezve. Kitenyésztve. Vagy inkább tervezve. Robotkiállításon jártam.

– Mennyit kellene fizetnem egy példányért? – kérdezem a gépkutya/kutyagép kísérőjét.

Mond egy összeget dollárban, gyors fejszámolásom szerint egymillió forint lehet az ára. Hazai fejlesztés – amerikai rokonaiért akár tízszer ennyit is elkérnek. Lehet, hogy megéri: nem eszik-iszik, csak áramot, rossz napokon nem kell kivinni sétálni, és zacskóba szedendő nyomokat sem hagy maga után. De, amint vérbeli kutyás ismerősöm kommentelte a robotkutyát: szép és hasznos, de csak annyira kutya, amennyire nő egy szexrobot. Vagy amennyire férfi egy szexrobot, tette hozzá a felesége.

Nekem nincs tapasztalatom efféle robotokkal (szerintem nekik sincs), de abból, amit a kiállításon láttam, egyelőre nem veszélyeztetik a robotok az emberek megélhetését, nem veszik el előlük a munkát és a kenyeret (meg a szexet).

Persze nem mehetünk el amellett, hogy az emberben van valamiféle atavisztikus félelem a gépek iránt – ahogyan őseink is féltek a kardfogú tigristől, gondolom. A gép erősebb, gyorsabb, pontosabb lehet az embernél, ezért azt hihetjük, kiválthat minket. Ahogyan bizonyos területeken meg is tette-teszi. De kérdezzünk meg egy tűzszerészt, bánja-e, hogy nem sajátkezűleg kell hatástalanítania egy bombát, hanem tisztességes távolból egy gépet vezérelve.

Ludd tábornok jut eszembe. Aki vagy létezett, vagy nem, de a luddita mozgalom „harcosai” neki esküdtek fel az 1810-es évek Angliájában. A gépromboló munkások attól való félelmükben, hogy a szövőgépek kiszorítják őket a munkából megrohanták a pamut- és gyapjúfonodákat, s tönkretették a szövőgépeket. A ludditák igen jól szervezett, hatékony csoportokba szerveződtek, az 5-15 fős csoportok gerincét azok a kalapácsosok képezték, akik a szövőgépek kötő kereteit összezúzták, míg a többiek figyeltek és gyújtogattak. Ennek ellenére a textilipar köszöni szépen, jól van, a gépek működnek, a szakipari munkások nem 16, hanem 8 órát dolgoznak (a világ jobbik felén), a fejlődés újabb munkaköröket teremtett – a gépeket gyártani, karbantartani, programozni kell, és így tovább.

Emlékszem az első számítógépemre. 1995-ben vásároltam – hogy miféle konfiguráció volt, azt le sem írom, hiszen ma már értelmezhetetlen. Minek neked az, informatikus akarsz lenni? Nem akartam az lenni. Szerkesztői és írói-költői munkám mellett szép és hasznos hobbim lett a tipográfia, a könyvtervezés és -tördelés. Ahány szakmád van, annyi ember vagy, mondta nagyapám. Nagyon igaza volt.

Elnézem a mai ifjúságot. Nem beszélnek, csak írásban üzengetnek egymásnak. Személytelen a kommunikációjuk, legalábbis szerintem. De hatékonyabb. Tableteket matatnak egyfeszt, és olyasmikkel foglalkoznak, amiket akkor sem értek, ha véletlenül elmondják, mi is az, amivel oly lelkesen foglalkoznak. De lehet, hogy a mai tabletpiszkálásnak komoly hozadéka lesz egyszer. Vagy nem.

A kiállításon megtekinthettem néhány más kreációt is. Pincérrobotot például – amely egy emberi kollégája sebességének tizedével gurul az asztalok között. Persze ez megengedhető ott, ahol amúgy is egy órát kell várni a megrendelt falatokra, de közelébe sem ér kedvenc vendéglőm villámgyors alkalmazottainak. Láttam sakkozógépet, amelyik nem képernyőn, hanem valódi táblán, valódi bábukkal játszott. Remekül alakult a mérkőzés – addig, ameddig véletlenül fel nem borult egy gyalog, mert akkor a gép zavarba jött.

De semmiképpen sem fikázni akarom a robotikai fejlesztőket. Csak jelezném, hogy az emberi összetevő megtartása nélkül a robotika a hétköznapokban nem jelent sem totális veszélyt, sem totális megoldást. Legalábbis a magam felszínes értékítélő képessége szerint. Egyszer még eljöhet az az idő is – de hogy az nem holnap lesz: egészen biztos.

Ám: I’ll be back. Még visszatérek.

Király Farkas