Néhány nappal ezelőtt Székesfehérváron jártam, és előadóként részt vettem a Kalász Márton tiszteletére tartott minikonferencián, magyarul emlékülésen. Öt helyi kulturális, illetve oktatási intézmény szervezte, és a Vörösmarty Mihály Könyvtár patinás olvasótermében zajlott. Mellékszál: legutóbb 2020 őszén jártam ebben az épületben, a lengyel–magyar irodalmi kapcsolatokról adtam elő, és a könyvtár bejárata előtti húszméteres járdaszakasz már akkor is építési terület volt kordonnal, sóderhalommal, gúlába pakolt kockakövekkel. Közel két év elteltével a helyszín pontosan ugyanúgy fest – húsz hónap alatt nem sikerült elkészíteni húszméternyi járdát… A középkorban ennyi idő alatt elektromos erőgépek nélkül, nyers emberi erővel egy falusi templomot felépítettek, szükség esetén egy szerényebb méretű piramist is, igaz, akkoriban nem írtak ki közbeszerzési eljárást. Most viszont még egy nyomorult, rövidke járdát sem sikerül rendbe rakni, húúú, iszonyú bonyolult építészeti feladat… Igen, bizonyára ezt nevezik atomkori fejlődésnek.

Az emlékülés szervezői előzetesen megkérdeztek, Kalász Márton életének mely szeletéről értekeznék szívesen, tehát pompás bánásmódban részesültem, szabad kéz. Rövid gondolkodás után úgy döntöttem, a felkínált húsz percben Marci utolsó verseskötetéről beszélek, amely Virrasztó – távolcímmel idén januárban látott napvilágot. Történetesen én szerkesztettem. Előadásomnak azt a címet adtam: „A toronyszobában. Kalász Márton utolsó versei.” Ezzel a témával egyszersmind elintéztem, hogy utolsó előadóként lépjek a nagyérdemű elé, azaz negyedikként; és ez bizony jogos, hiszen szerkesztésileg tényleg így volt észszerű. Utolsóként szónokolni egy konferencián mindig eléggé hálátlan feladat, ennek lélektani hátteréről és gyakorlati részleteiről majd máskor, egy jövőbeli zsurnálban ejtek szót. Elég az hozzá, hogy a törvényszerű kellemetlenség ezúttal is bekövetkezett: a közönség soraiban meghúzódva végighallgattam, hogy az előttem szólók közül ketten is buzgón emlegették a Kalász Márton utolsó éveihez társított toronyszobát mint motívumot – szinte teljesen kimerítve az ezzel kapcsolatos mondandómat, előadásom központi részét, címadó témáját. Világossá vált számomra, hogy a fejemben már összerakott toronyszobás rész elhagyandó, és helyette jöhet a rögtönzés, a személyes emlékek anekdotaszerű megosztása.

Miért is nyilvánvaló Kalász esetében a toronyszoba emlegetése? Természetesen Friedrich Hölderlin emblematikus tübingeni lakóhelyéből indulunk ki: az alig tíz négyzetméteres helyiségből, amelyben a fél életét töltötte, összesen harminchat esztendőt. Hiszen a jeles német költő 1806-ban költözött oda, és 1842-ben bekövetkezett haláláig szinte ki sem mozdult a falai közül – csak néhány méterre távolodott el tőle, amikor órákon át fel-alá mászkált az épület tövében húzódó keskeny vízparti úton. (Egyszer, egyetlen alkalommal majdnem elutazott Frankfurtba, de végül mégsem, és ettől annyira kimerült, hogy öt teljes napig ágyban maradt.) A korabeli elbeszélések szerint a szobában csak egy kis asztal, egy ágy, egy kályha és egy keskeny szekrény fért el. Ott írta Hölderlin a verseit és leveleit.

A német irodalom avatott ismerője, fordítója, a német kultúra fia, Kalász Márton – Marci – nem a fél életét, hanem csak az utolsó öt évét töltötte magányban az őrmezei lakótelepen található nyolcadik emeleti lakásában: felesége, Filippinyi Éva halála után már nem sűrűn mozdult ki otthonról, nem vállalkozott hosszabb utazásokra. Visszahúzódását, bezárulását a koronavírus-járvány tette teljessé, sőt véglegessé. Igen, nyolcadik emeleti dolgozószobája valóságos hölderlini toronyszoba lett: egyfajta mikrouniverzum, ahol a mindennapokból kiemelkedve szemlélte a világot, készült a végső búcsúra. A halála után megjelent Virrasztó – távol című kötet utolsó versét két hónappal a távozása előtt írta, tehát mindvégig költő volt, és így halhatatlanult át az öröklétbe. Szegény Hölderlin, szegény Marci.

Zsille Gábor