Mostanában gyakran hallom ezt a szót. Borzongok is tőle. A munkatársak szájából fenyegetően hangzik, a szeretteim kétségbeesetten hajtogatják, a feletteseim hanyagul odavetik, a barátaim sóhajtozva sopánkodnak. Néha az az érzésem, hogy mindenkinek én kellek. Szavakkal ostoroznak, és a figyelmemre áhítoznak. Mint a földre hulló morzsákat a galambok, úgy csipegetik egymást kergetve az én időmet.

A prioritás az idegen szavak szótára szerint azt jelenti, hogy „a többi dolognál fontosabb”. A való életben pedig azt, hogy minden percben döntéshelyzetbe kényszerülök. Rám szegeződnek a könyörgő tekintetek, vagy éppen a szigorú tekintetek, hovatovább őrjöngő tekintetek:

Mit választasz?

A válaszom mély hallgatás, azaz időhúzás. Úgy érzem magam, mint aki célkeresztbe került. Egy ilyen, és ehhez hasonló kérdés kényszerű megválaszolása során, lesütött szemmel várakozom, és drukkolok, hogy most azonnal, de legalábbis az elkövetkezendő pár percben szólaljon meg valamelyikünk telefonja. Ez a taktika ritkán válik be, hiszen kevés esélye van annak, hogy éppen akkor szólaljon meg a telefon.

De, ha megszólal, és az illető felveszi a mobilját, az dupla ásszal ér fel, hiszen akkor visszakérdezhetek: most mi is a prioritás?

Ha viszont megszólalok, igyekszem kikerülni a választ. Erre mondják azt, hogy mellébeszél. Ez sem túl tetszetős módszer, mégis az elsődleges túlélési ösztön ezt sugallja.

Van egy másik módszerem, mikor is a megértés, és az empátia ösztönére hagyatkozom, igyekszem szánalmat előidézni, hátha a válaszomra váró egyén magától visszakozik. Ez a módszer azonban egyáltalán nem hatásos, az emberekre legkevésbé sem jellemző a humánusság. Fura ellentmondás, de így van. Ha mégis beválik, az jó. Az siker. Viszont megismételni lehetetlen, legalábbis ugyanazzal a személlyel szemben nem, hiszen lelepleződöm, és kiderül a turpisság, miszerint sajnáltatom magam.

De térjünk vissza a taktikai elemekhez. Előfordul, hogy nem mondok igazat. Valami közbejött, lebetegedtem, vagy a gyerekek lettek betegek. Ismerős kifogások. Ez egy általános érvényű gyakorlat arra az esetre, ha valami közbejön, vagy lebetegszünk, vagy a gyerek lesz beteg. Csak éppen ezt senki sem hiszi el! És már hallom is a szidalmakat!

„Hát persze, mert nem én vagyok a prioritás!”

Eszembe jutnak a galambok. Teletömött hassal repdesnek a lábam körül, de az utolsó szem morzsáig harcolnak egymással. Ez a prioritás dolog szerintem a modern kor egyik tünete lehet. Az idő a legértékesebb valuta, képesek vagyunk érte belerondítani embertársunk privát szférájába. Szétszakítani egymást, energiavámpírként tolakodni és marakodni, hogy letiporjuk az idő vasfogát.

A hangsúly a választáson van.

Ez a játszma hasonlít a jenga fajátékhoz. Amikor a kockákkal trükközöl. Ennek a játéknak az a lényege, hogy egymásra rakosgatod a fakockákat, építesz egy tornyot, és ha elfogynak az elemek, akkor az építményed közepéről kihúzod a fakockákat és így emeled a tornyodat tovább. Izgalmas játék, és pulzusnövelő azt figyelni, hogy az egyre hézagosabb piramis mikor dől össze. Közben pedig mustrálod a lehetőségeket, kiválogatod a fakockák közül azt, amelyről az a benyomásod, hogy nélkülük is megmarad az építmény. Mérlegelsz és döntesz. Húzol és cselekszel. Aztán vagy borul az egész az öledbe, vagy megremeg, de állva marad még egy-két körig.

Ez egy tökéletes hasonlat arra a napi gyakorlatra, hogy sok munkád van, rengeteg munkád, még annál is több elmaradásod, munkaügyi tartozásod. Valójában tornyosulnak előtted a feladatok. Te kiválasztod azt, amelyik nem tűr halasztást. Azonnal zúdulni kezdenek rád a szidalmak. „Miért nem azt csinálod, amelyiket én kértem tőled, amivel nekem tartozol!” Vagy érzelmileg tartanak fogva. „Nem is szeretsz!” „Már megint késtél!” „Pontatlan voltál!” „Nem tetted meg, amit megígértél!”

Jaj! Mennyifajta ostromló vádaskodást hallok én nap mint nap! Pedig, ha a jenga építőjátékot vesszük alapul, ez úgy működik, hogyha nem megfelelő elemet emelsz ki középről, akkor összedől az egész építmény, amibe sok időt, energiát fektettél bele. Azt az építményt pedig úgy konstruáltad meg, mint a naptáradat. Egyik feladat a másik után.

Mégis, mindenki azt várja el tőlem, hogy a kanapén hanyatt dőlve, elfeledvén egyéb kötelességeimet, első helyre téve, mindent félredobva, kizárólag az ő dolgaival foglalkozzak. Na, ilyenkor gyakran hangzik el a prioritás szó. Fenyegetőleg, kétségbeesetten, sopánkodva, szigorúan, hanyagul…

Csakhogy én, amikor hanyatt dőlök a kanapén, azzal szeretnék foglalkozni, ami nekem a legkedvesebb.

Bárcsak ezt tehetném! Sóhajtok fel.

Némi lelkiismeretfurdalás után arra a döntésre jutok, hogy a szabadságom forog kockán. Márpedig a szabadsággal nem packázhatok. Ragaszkodnom kell hozzá. Mindenáron. Ez tesz engem hitelessé és önazonossá. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem végzem el a munkámat, nem szeretek senkit, nem tartozom felelősséggel bárkiért vagy bármiért, netán ki akarnék bújni a feladatok alól.

Számomra a prioritás, ha már ezt a szót boncolgatom, a szabadságom. És a szabadságom záloga, a döntés joga. Márpedig a döntés joga az enyém. Jogom van ahhoz, hogy azzal foglalkozzak, arra szánjak időt, úgy alakítsam az életemet, ahogy én azt jónak látom. Senki sem kényszeríthet arra, hogy felrúgjam a saját szabályaimat és hűtlen legyek önmagamhoz. Arról szóljon az életem, hogy megfeleljek másoknak. Becsapva érezném magam.

A szabadságunk viszonylagos és illékony, vigyázni kell rá.

Beütöttem a Google-be a szabadság szót. Ajánlom mindenkinek. Hamar kiderült számomra, hogy annyiféle szabadság van, ahány ember él a földön. A szabadság mindenkinek mást jelent.

Nekem mit jelent a szabadság?

Erre csak azt válaszolhatom: a prioritás az én életemben a választás szabadsága!

Tallián Mariann