Elnézem ezt az érett vonalakba áttűnő, kalligrafikusan zengő és bizony jó régen lejegyzett név-rajzolatot, ami egészen véletlenszerűen bukkant elém minap egy megfakult családi fotográfia hátlapján. Édesapám írása. Kéznyoma. Ahogy a pillanat rögzített mozdulatával most éppen az élet távolba elsuhant szuffitái mögül üzen, a valamikori létezés lendületével, a dallamosan megfagyott vonal idézetében, a szellem hűvös magabiztosságában, művészinek is minősíthető rajzi leleménnyel és harmóniaismerettel a láthatóság jegyeibe fonva. S ma már mindez, sajnos, csak egy letűnt kor tovatűnt stílustanulmányaként lett megidézve.

Kétség nem fér hozzá: ez a kép-írás-motívum egykor igen tudatosan lett megszerkesztve. A tartalom üzenetén túl a vonalvezetés személyes ízű pályaképe is kitűnik a pont elmozdulása nyomán született szövevényhálózatból, ahogy az íráselem részleteinek és egységének egymásba fonódó viszonya is látványos: tiszta és merész ívelésekkel, körkörös metszésekkel, váratlan egymásra futásokkal gazdagítva. Van határozott irány, van kellő nyomaték, van párhuzamosok orgonasípokként ismétlődő szép ritmusa, még a vékony-vastag akkordváltás is hangsúlyozottan belibben, emígy gazdagítva a vonal attraktív erejét a pennával felszántott papírmezőben. Hol vannak ma már a nyomásra szétnyíló acéltollhegyek, amelyekkel szándékosan lehetett dirigálni a születő vonalszakaszoknak. Sarjadó betűindák szellemességének lejegyzett példája ez. Egy kor ízlésvilágának tükre. Egy letűnt koré. Ami nincs többé. S tán azért nincs, mivelhogy napjainkban nem igény már az effajta cizelláltság; úgy is mondhatnám: nem sikk szépen írni. Azért sem, mert feltűnősködésnek hatna, ami megmosolyogni való és szokatlan is a graffitiken nevelkedett elhomályosult szemnek. Egyszerűen: nincs rá igény. De hát minek is lenne, ha az idő elslisszolt a kalligrafikus önjellemzés és önábrázolás kifinomult szépérzéket igénylő, papírra hímzett önarcképei felett.

A kézírás és az aláírás, valamint a tömörített szignó nemcsak tartalmában árulkodó, de formájában is az, lévén egyfajta kivetített önéletrajzi ábra, vonalas igazolványkép, szemrevételezhető kardiogramjaként nemcsak a szívnek, agynak, intelligenciának, de az idegállapotnak is. Az írás a legegyedibb személyiségi jegy, ami a lélek, a karizma és a vérmérséklet sajátos emulziójaként is felfogható, stigmatikus tükör, ugyanakkor jellegzetes tüneménye is annak a kornak, amelyben papírt látott – és ez alatt most nem az emberi életkort, hanem a történelmi idő korát értem –, hiszen az íráskultúra fejlődéstörténete is része az összkultúra fejlődéstörténetének. Ez a vonalrendszerek sokszínűségének szinonimáival a változó képi dialektusok alaki variációihoz igazodik, elmentve nemcsak a tartalmat, hanem a stílust, a formaérzéket és formaértéket is.

Bizonyára nemcsak a szép nem, hanem olykor még egy meghúzott vonal is szeretne igazán szép lenni, bár az ilyen nem törvényszerűen adatik meg minden esetben. Hisz ahány féle a személyiség, a jellem, az alaptermészet, az ego, a varázs vagy a nem-varázs, annyi féle a meghúzott nyomvonal kinézete. De azért mégiscsak lehet érzékelni egyfajta határt, ahol az írás rendszere puszta közlési jelek egymásutániságából kalligrafikusan kivirágzó képhordozóvá vedlik át. A szellem, a szív, a kéz, a szándék együttesen örökíti meg a maga felismerhető önéletrajzát az írás érrendszereiben áramló vöröstintás vagy kéktintás hemoglobinjával. S ha úgy kívánja az elrendelés, mindez végezheti papírkosárban, persze, jobb esetben évszázadokat is átvészelhet eltitkolt vagy nyilvánosságra hozott ereklyeként.

A tudomány és a tudományoskodás igyekezett empirikus alapon feltérképezni, hogyan lehet az íráskép némaságát – mint az agyi tevékenység egyik síkvetületét – a személyiség körülírásának esélyével beszédessé tenni, merthogy a részben okkultnak is minősített grafológia állításai szerint ennek van alapja; ámbár a gyakorlati tesztek igen sokszor félrevezetőnek bizonyultak, és nem hoztak perdöntő érvényű eredményeket. De még így sem érdektelen az írásvizsgálat fürkésző hozzáállása, ami a grafikumból, vagyis a rajzi elemekből, a betűépítkezésből és a firkák dinamikus útvesztőiből próbál valamiféle letisztult állítás-sort összehozni. Hiszen egy szép szignó, egy szép aláírás olyan is lehet, akár egy komolyzenei művet dirigáló karmesteri pálca légben lekövetett nyoma, viszont tűnhet csapkodó, szertelen, erősen fraktált szakaszok boghalmazának is, ami önmagáért nemhogy beszél, hanem papírba fulladva még csak nem is dadog.

A felvilágosodás korában – amikor a levél irodalmi műfajként nem pusztán tartalmi, de formai jegyeiben is stílust és arculatot kapott – szándék lett a szépen-írás elsajátításával egyidőben látványként is rendezett képet nyújtani a szellemnek és a szemnek. Gondolkodás, beszéd, írás, emlékírás… – a kalamáris, a penna és a porszóró korából, vérvörös pecsétviasszal pecsételve a hurkolt, horgolt és egymáson átsuhanó mályvafoltos vonalak megbarnult szövevényeit, ami a rendezettség jópéldájaként említhető a textus tisztaság-illatú arcának megformálásával. Mintha a betű-hímzés szerepe abban is állna, hogy a szellemi nekifeszülés lendületét képes legyen érzékletesen bevonni a teremtő összképbe.

Ismerem, persze, hogy jól ismerem ezeknek a betűábráknak a muzsikáját, hiszen aki megvonta tanárként, professzorként, igazgatóként, annak évtizedeken keresztül nem múlhatott el egyetlen pillanata sem írásgyakorlás nélkül. Most újra látva magam előtt, a képi transzcendencia momentumait élem át, hallom, mint oly sokszor, a tollszem percegését; csodálom a magabiztos könnyedséget, a formagazdag hálózatteremtés vérbőségét helyenként alig odalehelt pianóban, máshol vastagon szántott árnyékvonalas crescendóval. Felidézem két lélegzetvétel közti világra jöttüket, mint lendületes önportrékat papírra vetve, egyszersmind versenyre kelve bármiféle grafikusi manőverrel. Vagy akár zeneiével is. És a rögzített jel, mint egy el nem feledhető lekottázott dallam, amit hosszú életen át dúdolt valaki, az életfináléban jéggé dermed, s mindörökre megáll a levegőben…

Árkossy István