Titkos dolgokat fogok mutatni neked. Nem akármit ám! – mondta, amikor ajtót nyitott. Kicsi legénylakásban élt a pulijával, aki mindenkit megharapott. Tényleg mindenkit. Nagyokat nevetett, amikor először mesélt róla. Emlékszem, akkor egy kifőzdében ültünk, a kedvenc helyén, kockás abrosz mellett. Idejétmúlt hely volt, hagyományos vendéglős ételekkel. Imádta. Pörkölt, rántott gomba, húsleves, semmi újragondolás, semmi megbízhatatlan, gyanús fűszer. Só, bors, paprika.

Engem is meg fog harapni?

Meg, mondta derűsen. De nem nagyon, ne félj.

Hát, azért inkább zárd be a fürdőszobába, amíg bemegyek, és majd leülök az íróasztalodhoz, felhúzom törökülésbe a lábam, úgy talán nem bánt majd.

Úgy nem, mondta, és valóban bezárta a pulit.

Tudtam, mire számítsak, tudtam, miért megyek. Régi tárgyakat gyűjtött: annak idején napi készségként, kellékként használták őket az emberek. Faragott gatyamadzaghúzót, borotvatokot, gyufatartót, mángorlókat, csupa olyan eszközt, amelyekre ma már nincs szükség.

Szerettem, hogy ilyeneket gyűjt. Hogy ez fontos neki. Hogy ő is amolyan utolsó várvédő harcos. Hogy van vára, amelyet védhet. Hogy nem csak magáért és magának él.

Pontosan tudta, mekkora értékeket gyűjtött össze, féltette is őket, ezért az ágyneműtartóban dugta el az összeset: a kisebb tárgyakat zoknikba, a nagyobbakat törölközőkbe csomagolva.

De így mi értelme annak, hogy vannak neked?, kérdeztem, mert azt gondoltam volna, hogy ezeknek a falon a helyük, vagy a polcon, de legalábbis szem előtt, hiszen olyan szépek.

Hát hogy megmentettem őket.

Titoktudó. Azt tudta, amit valaha, a régiek mindannyian tudtak. Ami egykor mindenki számára világos és egyértelmű volt.

Tőle tanultam meg azt, hogy ha egy régi tárgyat látok, azonnal számoljak meg rajta mindent, amit csak lehet. Mert semmi sincsen rajtuk véletlenül: napszámokat, holdszámokat találok, a nagyobb törvények számait. A mángorlókon pedig rajta van a csillagos égbolt, tudjam meg. Azok nem csak szúette nyomok.

Sokat próbáltam tanulni, eltanulni tőle. Talán jobb lett a látásom is. Nem élességre, hanem mélységre. Sosem terheltem a nyűgjeimmel, ő sem engem a sajátjaival, barátok voltunk mégis. Nem locsogtunk, nem akartuk szétszórni az időt. Nem merült fel soha kérdésként, hogy vajon mit is csináljunk. Mindig volt mit tennünk. Beszélgettünk komolyan, komoly dolgokról. Hiányzik. Hiányoznak ezek az emberek.

Sétálok a Vörösmarty téren, nézem az óriási üveglapok mögött a kivilágított boltokat, a lárvaarcú próbababákra felaggatott ruhákat, sálakat. Nincs konkrét célom, csak úgy benézek a boltokba, hátha valami szembejön, amiben otthon érzem magam. A látszólagos árubőségben nem találok magamnak semmit. A szekrényem tele van ruhákkal, nem lehet már egy falevelet sem közéjük préselnem, mégis, valahogy hiányérzetem van. Mintha egyik sem lenne teljesen az enyém. Igaz, mitől is lenne: tömegtermelésben gyártott mind, valódi kézműves darab kevés van csak közöttük. Egyik évben sárgát kell hordani feketével, most támad a fehér. Persze, azért mindenki találhat kedvére valót, bőséges a kínálat, minden van, de valahogy ez a sok mégis kevés nekem.

A faragott gatyamadzaghúzóra gondolok – mindig elmosolyodom a nevén –, abból egy-egy darab készült csak. Itt megsaccolni sem lehet, mennyit gyártanak le egy-egy darabból. Amit nem visznek el a szezon alatt, megy a kukába. Vagy a csuda tudja, mi lesz velük. Évek múlva még előbukkannak egyszer, leszállított áron, de ez csak a jéghegy csúcsa. Megdermeszt ez a pocsékolás, ez a fékevesztett tékozlás. Mi marad meg belőlük? Utánunk mi marad?

Élj úgy, mintha mindegy lenne, mi lesz majd utánad. Mintha ehhez kellene a bátorság.

Mirtse Zsuzsa