Nemrég három könyvem is megjelent, és mindegyik tartalmaz ugyan afféle irodalmi humort, de az Apucifoci tartalmazza mind közül a legtöbbet (szeretném ezt hinni legalábbis), így aztán az az érdekes tapasztalatom körvonalazódott, hogy közönségtalálkozókon mindig arra van leginkább igény: abból olvassak. Na jó, ha nincs különösebb és kifejezett igény egyikre sem, akkor is abból olvasok, mert bizony közönségtalálkozókon nem szívesen kockáztat („reccckíroz”, ahogy régebb mondták nálunkfelé) az ember, és azt olvassa, amiről bizton (vagy legalábbis biztonabb) reméli, hogy nevetést, oké, mosolygást csal a közönség orcájára.

És hát – ne legyek itt szerénytelen – működik a dolog. Az emberek szeretnek nevetni. Odafigyelnek egyébre is, persze, de nevetni, azt tényleg szeretnek.

Ezzel merőben és vadul ellentétes azonban a másik irányú tapasztalatom: az irodalmi „szakma” nem szereti a humort. Fanyalog a humortól, alávalónak és a „komoly” szövegeknél alább valónak érzékeli és főleg értékeli a humort – valami mély és szinte ösztönös, mindenesetre zsigeri undorral, de minimum távolságtartással viszonyul hozzá, azzal kezeli.

Van ennek hagyománya, persze, bőven, gondoljunk csak Rejtő Jenő helyzetére az irodalmi recepcióban, vagy akár arra, hogy a humorát egyáltalán nem visszafogó Mikszáth Kálmán is mindegyre a második sorba kerül, és áradó, pompás, csiklandozó, szavakba, szószerkezetekbe kódolni képes, szavakban és szószerkezetekben is pompásan működő humorát elintézik annyival, hogy Mikszáth… kedélyes.

Kedélyes, értik.

Azért ez már (szinte) bűn.

A gyomorbajos, az égre meredő, kifordult szemű komoly magasirodalom unalmas frázisaihoz képest a kedélyesség – érezhetően – bűn, frivolság, léha és üres locsogás, a tömegek ópiuma. De miért is?

Nem tudom a választ, sajnos – természetesen.

Csak látom és elszenvedem a következményeket: aki nem elég komoly, az nem elég mély, aki nem elég mély, az nem elég magas (mármint irodalom).

A Twitteren néha mellényúló, de egyéb szempontból azért továbbra is érvényes dolgokat állító és a humort megkérdőjelezhetetlenül és a legmagasabb fokon képviselő John Cleese azt írja a Na, szóval… című önéletrajzi könyvében, hogy: „A jó humorérzék az egészséges látásmód jele. Akik kellemetlennek érzik a humort, gyakran nagyképűek (felfújtak) vagy neurotikusak (túlérzékenyek). A nagyképűek azért nem bíznak a humorban, mert bizonyos szinten tudják, hogy az önteltségük nem sokáig maradhat életben egy ilyen közegben, így kritizálják a humort, mert »negatív« vagy »felforgató«. A neurotikusok pedig érzik, hogy a humor végeredményben mindig kritikus, és úgy tekintenek rá, mint valami goromba és pusztító fogalomra.”

Azt hiszem, ez eléggé pontos.

De továbbmegyek.

Az utóbbi időben a gyomorbajos banda (ellen)támadásba lendült (kicsit már úgy van itt az ellen, mint a forradalmaknál, mindig a másik csapat az ellen). A fent említett túlérzékenység oda vezetett, hogy lassan már semmiből nem lehet viccet csinálni – uramisten, dehogy viccet csinálni már bármiből is, egyáltalán: vicceset, humorosat, netán ironikusat írni bármiről… (Szarkasztikusat lehet, de azt is inkább publicisztikában, azzal a céllal, hogy a szarkazmus, a gúny bunkósbotjával agyonverjük az ellenfelet – de intelligens humort, iróniát, azt nem.)

A lehetőségek emiatt aztán egyre szűkülnek – és míg korábban a megvetett humoros írók (gondoljunk a sok sóhajtozásra, hogy szegény Karinthy hogy küzdött, hogy komolyszerzőszámba vegyék, vagy arra, hogy Karácsony Benő neve jórészt ismeretlen immár a halála után sok évtizeddel is) számára azért szinte az egész élet rendelkezésére állt témaként, ha humorukat akarták kicsit köszörülgetni a nyelvükkel (igen, ez egy tudatos képzavar), addig manapság olyan eltorzulás látszik, hogy csuda: lassan már csak magunkból csinálhatunk hülyét, magunkat figurázhatjuk ki.

De ebből aztán már nem engedhetünk. Ha innen tovább hátrálunk, az lesz a vége, hogy kijövünk a saját hátunkon. Nem, nem! Marad nekünk a fájdalmas, de elidegeníthetetlen önirónia, melynek gyakorlásával komolyirodalmi szempontból persze örökre a pária-létbe ragadunk, na de legalább a közönségünk nevet. Szerintem az igen jó dolog. De hát kinek mi fontos. (Fájó és a magasirodalmi vonatkozásokra irigy szívvel: el. Önirónia, heló.)

Nagy Koppány Zsolt