Libben a szoknya, fordul a derék, egy férfi kar felemelkedik, egy női pedig hozzásimul. Tangózik egy pár a harmadikon. Alattuk, egy emelettel lejjebb, két agár rohangál a lakásban, gazdijuk, egy sportos alakú, magas fiatal nő, épp ebédelni hívja őket. Az első emeleti gangon kékhajú kamasz leány kókuszdiót kalapál, egyik halántékát zöldre színezte tegnapelőtt. Anyja oroszul hívja be a lakásba, a család a háború kitörése óta él itt egy kibérelt lakásban. A földszinten elesett emberek lakják a sötét udvari lakást, a néma asszony férje tinédzser lányaival próbál dűlőre jutni. A liftet felhívja valaki, biztosan a Karcsiék, gondolom magamban, gyakran lifteznek, nagy a család. Felettünk kettővel lakik Géza és a fia, Gézuska, mindketten gázszerelők. Még kicsi volt a fiú, mikor elváltak a szülei. Gézuska hallgatag gyerek volt, pár évvel később száznyolcvan centis, hosszú hajú kamasz lett belőle. Most pedig szemüveges fiatalember. Velük szemben Éváék laknak, egyidősek a gyerekeink, sokszor tologattuk a babakocsikat együtt. Gyuribácsi, Éva apukája az, aki legrégebb óta lakik a házban, visszavonultan él, mióta meghalt a felesége, Györgyi néni. Amikor megszületett Éva gyereke, a baba állandóan sírt. Györgyi néni, az öntörvényű zsidó asszonyka rengeteg naspolyát hozott nekünk a kertjükből, szerintem viszonzásul, amiért hallgatjuk a bömbölést. Amikor meghalt, kipás férfiak búcsúztatták, hosszú fekete kabátban, illő módon. Emlékezetes nap volt. A hegedűművész, aki az udvari fronton lakott, évekig húzta, reggel nyolctól délután kettőig gyakorolt. Jól játszott, soha senki sem kérte, hogy hagyja abba. A konyhában hallgattam főzés közben. Amikor ideköltöztünk, még itt lakott Emerencia, az erdélyi asszony, mogorva, rosszkedvű ember volt, magányosan öregedett és halt meg. De vigyázott a rendre, amíg élt. Abban az időben még volt ilyen. Csendes és rendes ház volt a miénk, most viszont zajos és koszos. A legújabb lakók a régi ház tetejére felhúzott negyedik emeleten laknak, jó keresettel rendelkező fiatalok, flancos lakásokban. Szinte mindegyik tulajdonost cserélt pár éven belül. Többségében külföldiek laknak itt, ki-ki a maga kultúrája szerint éli az életét, és használja a házat.

Az utcán végigsétálva elképzelem, kik bújnak meg a függönyök mögött. A házak ablaka sorsokat rejt, és aki betekint, az ki is lop valamit belőlük. Összesodródott életek, akaratlanul is nyitva hagyott belső ajtókkal.

A sarkon, a kisbolt előtt egy szürke ruhás néni áll, évek óta némán figyeli a terepet. Mint egy angyal álruhában, a főváros szívében vigyáz a lelkekre. Foszló ruhája, fejkendője mindennap szembetűnik, és lassan beleivódik az emberek tudatába.

A másik utcasarkon omladozó ház földszintjén lakik egy ismerős asszony a fiaival. Mindkettő örökölt nehézséget hordoz a testében, de a legnagyobb szeretetben élnek együtt hármasban, apa nélkül. Az asszony az én fiamat is megetette párszor, mint egy ősanya, vonzza magához a gyermekeket, szeretettel teli lénye, és a nyugodt, sült hús illatával körbelengett konyhája könnyebbé tette számukra a serdülőéveket.

Kicsit beljebb, a Szondi utca irányába kószál Daniel, a részeges séf. Az ő történetét a környéken mindenki ismeri. Egykor Budapest legjobb étterme volt az övé, épp a mi utcánkban, aztán az étterem lassan elkezdett kiürülni, az árak viszont magasak maradtak. Daniel, mielőtt alkoholista lett, vidáman köszönt reggelente, amikor a zöldségestől elégedett fütyörészéssel sietett a konyhájába, frissen vásárolt paradicsomokkal, fűszernövényekkel megrakott kosárkával. Párizs hangulatát hozta magával, mindenkihez volt egy jó szava. Eltelt pár év, és üveges tekintettel bámult kifelé az alibiből megterített asztal mögül. Egész nap ott ücsörögött. Értetlenül állt mindenki a történtek előtt. Tudtuk, hogy elhagyta a felesége, elvitte a gyerekeket, így aztán alkoholba fojtotta a bánatát. Se étterem, se család, se Párizs.

Az utca túloldalán működő étterem a jó söreiről híres. Baráti beszélgetések, családi ünnepek helye, a kedves és figyelmes pincér úr még régivágású felszolgáló a régi időkből. Ő sem rest átköszönni, ha meglát minket az utca túloldalán. Tudja, a gyerekek hova járnak iskolába, mit eszünk, mit nem, és azt is tudja, hogy a legjobb borravalót nem tőlünk kapja. De megbecsüli.

A székely hentes, aki áttelepült, és ellátja a környéket hurkával, kolbásszal, ráérősen meséli el a legújabb pletykákat, és tudósít arról, mit érdemes venni, milyen drágulásra számíthatok. A zöldséges és a boltos kisasszonyok fáradtan cigarettáznak az üzlet előtt, de még az ő arcukra is mosolyt csal egy-egy magyar ismerős vásárló az utcából, a sok angolul beszélő turista után.

A közelben a kedvenc virágosunk, akitől egy órán belül nem lehet elszabadulni, mert annyit beszél. Elmeséli a saját életét, aztán a lányáét, majd az unokákét is. Közben jár a keze, sürög-forog, és mielőtt kiléphetnék a boltból, az utolsó pillanatban odaszúr egy kérdést, nehogy magányára hagyjam. A kedvenc fodrászom is a környéken dolgozik, egy rendkívül jóképű fiatalember, amíg a kezei alatt szépülök, átbeszéljük legújabb verseit, merthogy titokban íróskodik. A cipész, aki évek óta súlyos beteg, de mindennap kiül a cipészet ajtajába, és szegelés közben dúdolja a kis rádióján sugárzott nótát. Nagyokat köszön ő is – Csókolom, művésznő! –, cipészmester még a múlt századból. Annyi cipő van abban a kis szalonban, hogy azt hinné az ember, valóban kétszáz éve ül ott a kirakatban.

Élt a közelben egy rikácsolós néni is, aki a rendszerváltáskor vásárolt magának egy kis bolthelyiséget a Szondi utcában, és amolyan turkálóféleséget nyitott. Az volt a csodák boltja! Valójában hajléktalanoktól vásárolta a ruhákat, a kalapoktól a harisnyákon át, az estélyi ruháig minden volt abban a falatnyi üzletben. Nem volt olyan jelmezötlet, amire nem tudott legalább ötféle változatot mutatni, pontos gyári- és anyagismerettel szolgálni. Fantasztikus nő volt, de amikor Magyarországot ellepték a külföldről hozott ruhákkal megrakott second hand üzletek, tönkrement. Eltűnt. A rolót lehúzta, talán már nem is él, de azok a ruhák még ott vannak, biztos vagyok benne, hogy nem tudott túladni rajtuk. Még most is hallom a néni rikácsoló hangját, ha elhaladok a bolt előtt.

Ismeretlen ismerősök a Kodály körönd vonzáskörzetében. Szeretnivaló emberek, akik csak egy jó szóra vártak, és a garasaimmal szaporították kevéske keresetüket.

Régi polgári otthonok, amik megőrizték a múlt idők hangulatát, a belvárosi utcák forgatagát.

Megszerettem ezt a kerületet a hosszú évek alatt, minden koszával, zajával, porával együtt. Megszerettem a magas légterű lakásokat, gangokat, a félhomályos konyhákat, és a közeli földalatti kényelmét, amivel húsz perc alatt bárhová elérek.

Nem is gondoljuk, hogy tudatunk rekeszeibe mennyi ismeretlen ismerős életét visszük magunkkal nap mint nap, akarva-akaratlanul is beleégnek a mindennapok rutinjával a gondolkozásunkba és szokásainkba.

Egy új otthonban új lakók kereszttüzében találom majd magam, és én is éppen úgy hatással leszek az ő életükre, mint ők az enyémre. Mindez nagyon szép. Ebben a személytelen világban sem tudom elfeledni, és nem is szabad, hogy az emberi faj társas lény, és még ha nem is vesszük észre, a nagy egészben ott fogjuk egymás kezét.

Tallián Mariann