Szőcs Géza mondta egyszer, hogy minden jó könyv palackposta. Belehull az elbeszélések óceánjába, sodródik sokáig észrevétlenül, de valahol váratlanul partra vetődik, és a megtalálónak elmondja az üzenetét.

Ilyen, ma érthető módon partot érő palackposta Veress Dezső ügyvéd naplója is, amelyet a Somogy megyei Nagyatádon írt 1944. december 10-től 1945. április 8-ig, a harcok befejezéséig. A füzetet a család 2003-ban adta át a városi múzeumnak, ahol 2005-ben rendezték sajtó alá.

Amikor 1944 decemberében az orosz hadsereg elérte a szerző által gyakran kisvárosnak nevezett, népes nagyközség határát, Veress a családját a Kiserdő nevű, biztonságosabbnak ítélt közeli majorba költöztette, maga azonban a nagyatádi házukban maradt, hogy amennyire lehet, őrizze a házat és segítsen a lakosságnak átvészelni a nehéz időket. A napló nem a nyilvánosság számára készült, a szerző a felesége számára jegyezte le mindazt, ami vele történt, amíg távol voltak egymástól.

A frontvonal 1944–45 telén a Rinya patak mentén négy hónapra megmerevedett. A nyugati oldalon, kevésszámú magyar honvédséggel vegyesen németek ásták be magukat, a keletin a Vörös Hadsereg orosz és bolgár ezredei. A kelet felől menekülők hulláma már korábban átcsapott a településen, az ágyúzás megkezdése után az atádiak közül is egyre többen szánták el magukat a menekülésre. Ahogy a naplóból kiderül, a maradókat legfőképpen három dolog foglalkoztatta: mi van a távolba került családtagjaikkal, hogyan őrizhetik meg a vagyonukat az egyre intenzívebb fosztogatástól (a belövésektől úgysem lehet), és végül, hogy menjenek vagy maradjanak.

Veress a cselédjével, Jánicával kettesben marad őrizni a házat. Az ágyúzás elől először a mosókonyhába, majd a parányi, alig másfél méter magas pincébe húzódnak. Az élelmezésre sokáig nincs gondjuk, Jánica, szigorúan ragaszkodva a régi rutinhoz, mindennap legalább kétfogásos ebédet készít, csirkét ránt, palacsintát süt. A baromfikat azonban folyamatosan hordják el a német katonák, többnyire lopva, néha erőszakkal.

A fosztogatás, Veress kifejezésével a zabrálás szakadatlanul folyik. Veress több esetről is beszámol, amikor ő vagy akár Jánica elzavarja a fosztogatni akaró katonákat, amíg azonban a pincében vannak, odafönt egymást érik a kéretlen látogatók. Ahonnan elköltöznek a lakók, azt a házat minden esetben menthetetlenül kifosztják, feldúlják.

Négy hónap a tűzvonalban, többé-kevésbé szakadatlan ágyúzás alatt. Veress sokat imádkozik, regényeket olvas, csöndesebb időben más pincéket látogat, segélybizottságot szervez, híreket gyűjt és továbbít. A pénz még érték, bár minden rohamosan drágul, a só és a cukor valóságos kincs, búza van elég, még a malom is őröl, ha éppen nem lőnek.

Közben minden pusztul. Farkas szabó lovastul pusztul el aknaszilánktól, valakiket az oroszok lőnek le, nem tudni, miért, sokan elmennek, az ő otthonaikat napok alatt kifosztják, széthordják a német katonák meg a lakosok. A kertekben állatdögök, az utcán temetetlen holtak, ezeket az ágyúzás szünetében próbálják helyben eltemetni. Az elöljáróság bejelentést kér a temetésekről. Csecsemő születik, megkeresztelik, aztán az anyja elviszi, menekülnek.

Menni vagy maradni? Ez a Közép-Európában évszázadok óta visszhangzó kérdés köszön vissza a napló majd minden bejegyzésében. Lehet-e a sors elől elfutni? Lesz-e még újra élet a romokon?

Veress járja a községet, küszködik kiújuló gyomorbajával, hallgatja az emberek panaszait, intézkedik a konzervgyárból elhozott cukor elosztásáról, teszi, amit tenni tud, közben egyre várja a találkozást a feleségével és két kisgyerekével, akikről, bár néhány óra járásra vannak egymástól, még azt sem tudja az utolsó napokig, élnek-e egyáltalán.

Újabb és újabb kitelepítési parancsok jönnek, a hirdetmények a „magyar mag” megmentéséről szónokolnak, de a lakosság nem akar mozdulni, próbálja megőrizni azt a kevés vagyont, ami a pusztulásban még megmaradt. Azért egyre fogy a nép, és amikor bejelentik, hogy a németek hátrébb húzzák az arcvonalat, átfordul a közvélemény, magától megindul az utolsó nagy exodus, szekerekkel, gyalog, ki ahogy tud. Menekülnek, ma már tudjuk, hiába, a történelem mindőjüket utoléri.

Veress is menekül, de néhány nap múlva már fordul is vissza. „1945. március 31. nagyszombat. Tegnap délután 3 órakor láttuk az első orosz, illetve bolgár lovasokat a berzencei úton, utánuk a gyalogságot. Tehát a hatalomváltás megtörtént.” Április 5-én, negyvenöt kilométeres gyaloglás után a felesége is megérkezik, másnap Jánica elhozza a gyerekeket. „Tovább a naplót már nem vezetem. Most már együtt leszünk.”

Egy hónappal ezelőtt ez a kötet még legföljebb helytörténeti forrásnak számított volna régmúlt idők helyi kutatói számára. A történelem azonban eleven, drámai erővel telítette a palackba zárt üzenetet. A sorokat olvasva nem lehet nem arra gondolni, hogy ma vajon hol íródnak hasonló naplók?

Bencsik Gábor