Könyvbemutatók – Ami segít, és ami nem segít
Nem mondhatni, hogy hiány lenne az irodalmi piacon a könyveseményekről szóló beszámolókból. A rendelkezésre álló eszközöknek köszönhetően tulajdonképpen vissza is adható a legtöbb részlet: belehallgathatunk a beszélgetésbe, végigpásztázhatjuk a közönség sorait, rögzíthetők a legjobb arckifejezések, elolvashatjuk egy irodalmár értelmezését, megjegyzéseit, néha, lopva egy-egy dedikációba is beleleshetünk. Ami nem visszaadható, vagy csak nagyon ritkán és részlegesen: a szerző szemszöge.
Az alkotó, akinek vásárra viszik a bőrét (jó esetben a könyvét is), egyebet lát. Saját példából kiindulva, talán az a legjobb kifejezés, hogy nem is annyira szemmel-füllel követi az eseményeket, mintsem érzékeli. Ha, tegyük fel, a szerző éppen introvertált típus, akkor eleve komfortzónán kívül esik ez a kitettség, de mégis érti és érzi az esemény lényegét. Nem, semmiképp sem valami nagy, univerzális fontosságot, sokkal inkább azt szeretné, hogy megtalálja az olvasóit, hogy célhoz érjen, hogy befogadó fülhöz juttathassa a kimondott mondatokat. Hogy kapcsolódjon. Ady ezt őszintén így fogalmazta meg: „Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak.” És nem is állt meg itt, még mélyebbre ásott: „Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié, / Lennék valakié.”
De mi kell ahhoz, hogy ez a kapocs létrejöjjön? Kell, persze, jó marketing, ami legalább eljuttatja az esemény hírét a lehetséges érdeklődőkhöz, megfelelő helyszín, kellenek az érdeklődésre választ képező fellépők, szereplők, esetleg némi előismeret a közönség részéről, és kell maga az esemény, amelyen a könyv megírója szólhat a hallgatókhoz. És meg is érkeztünk az első bökkenőhöz. Mert honnan tud, tudhat ez a bizonyos szerző jól szólni, ráadásul egy ilyen, egészen személyes tárgyban? Néhány keveseknek megy ez, hozzák magukkal, mások viszont nem, és ez könnyen kedvüket szegi. A jó hír, hogy gyakorlással, tanulással, a helyzettel való gyakori szembenézéssel fejleszthető, javítható a helyzet, csak legyen türelem és alkotói puskapor kivárni. Közhelyesen hangozhat, de ami sokat segít, az őszinteség. Épp ezért az nem sokat segít, ha a kérdező előre elmondja a kérdéseket. A felmondott válaszok merevsége egyenesen árt a szerzőnek, modorossá teszi, jólfésült eminenssé – pedig hát ilyenekből épp elég sok szaladgál a világban, nincs szükségünk újabb hibátlan példányokra. Az már nézői tapasztalat, hogy a pillanatnyiság, a hirtelen jött zavar vagy kényelmetlenség is sokkal szimpatikusabb, mint a diadalmasan kivágott, előre begyakorolt, esetleg kicsit már el is koptatott válasz. Az érzékeny beszélgetőtárs viszonylag gyorsan fel tudja oldani a szerzőt, kinyitni a beragadt ajtókat, és olyan válaszokat is előcsalogathat, amelyekről nem is gondolta volna a megszólaló, hogy el fognak hangozni. Ilyenkor a szerző mer befelé nézni, de ennek ellenére is érzékel kintről tekinteteket, megerősítést, mosolyt, kétkedést is, és főképpen ezeknek az átlagát, azt, hogy itt bizonyos témákban, hangulatokban, emlékekben „egymásra leltünk”. Nyilvánvaló, hogy ebben viszont megint csak nem sokat segít az érzelmi tetőponton megszólaló mobiltelefon, amely aztán kiszámíthatatlan időközönként újra megpróbálja magára vonni a figyelmet.
Egy-egy jól sikerült esemény utáni feltöltöttségünkből is látszik, hogy az irodalom jobban érzi magát, ha élhet. Ha megmutathatja magát, felfedhet a titkaiból. És még jobban él, ha más művészeti ágak társaságában lehet. Ha partnere a zene és annak alkotója, ha inspiráló képzőművészeti alkotások vannak egyazon térben. A műalkotások párbeszéde nemcsak kapukat nyitogat, hanem rendkívül inspiráló is. Számtalanszor megtörtént velem, hogy egy-egy döbbenetes erejű hangverseny, tárlat vagy irodalmi beszélgetés tanújaként arra lettem figyelmes, hogy valami működni kezd bennem. Megérkezett egy válasz, ami feloldott egy elakadást, beugrott a megfelelő rím, felkínálkozott egy ritmus, és olyan is volt, hogy teljes szonettel sétáltam ki egy koncertteremből.
Köszönet mindenkinek, aki segít megteremteni ezeket a földi csodaérzéseket. Alkotótársként, szervezőként, ötletgazdaként és érdeklődőként, hozzáadva saját energiáit a légkörhöz, amelyben sokat segítene, ha még többen lehetnénk együtt.
Farkas Wellmann Éva