Hegedűs Imre János írása Benedek Szabolcs Király! A magyar uralkodók véresen komoly históriája c. kötetéről

Benedek Szabolcs izgalmas könyvének már az Előszavában nyilvánvalóvá teszi, hogy fiatalokhoz, diákokhoz szól. Köztudott, nem szívesen búvárkodnak manapság a tizen- és huszonévesek a históriatudomány tonnás könyveiben, bálványimádók lettek, Kütyü nevű isten rabszolgái, nos, ezt a bálványt döntögeti szerzőnk.

Az Előszóban olvashatjuk: „Ha jártatok ott osztálykiránduláson, bizonyára ti is láttátok…” S kedves humorral, enyhe malíciával kicsit tovább megjegyzi: „Ki se kell venni a fülhallgatót a fületekből, a síremlék melletti feliratokból olvashatjátok…” Evidens. Kedves fiatalokat, főleg gimnazista lányokat, fiúkat szólít meg, hátha fel tudja ébreszteni bennük, mi történt az Árpádok korában, az Anjou-dinasztia éveiben, s később, a Habsburgok által ránk kényszerített kényszerzubbonyban. Mi történt az elmúlt ezeregyszáz esztendőben a mogeri néppel, nemzettel?

Adva van tehát egy szerző, aki szívvel-lélekkel, nagy hozzáértéssel, alapos tudással foglalkozik a múlttal, a nemzeti identitásunk alapjait képező történelmi eseményekkel, és adva van egy okos, technikai civilizációban felnőtt nemzedék, amely tudatosan vagy öntudatlanul menetel pontosan ellenkező irányba, a jövő, a mesterséges intelligencia dzsungele felé. Vigyáz, nagyon vigyáz arra Benedek Szabolcs, nehogy elriassza a fiatalokat holmi szakállas dumával. Nem konzervatív! Hangja nem oktató! Nem didaktikus!

Hogy csinálja ezt? Elsősorban stílusával hódít. Átveszi, és hozzáértéssel, humorral, néhol szarkazmussal, malíciával alkalmazza a diákzsargont, és zseniális anakronizmusokkal él. Elképzelhetetlen lenne jobb csalétek! Élvezetes csemegézni azokból: „Milyen hülye név már az, hogy Fajszi! – morogta Biborbanszületett Konsztantin, bizánci uralkodó…”; „Első blikkre megfelelő válasznak tűnt…”; „Béla ekkor már tudta, hogy palira vették.”; „egyszerűbb lett volna Skype-on vagy Messengeren megbeszélni a dolgot”; „Mivel se SMS, se Viber nem volt még, semmi nem korlátozta a karakterszámokat…”; „Károly Róbertként szerepel a törikönyvetekben…”; „Nem az új koronavírust, az még akkor a denevérek és a tobzoskák légzőrendszerében lapult.”; „A pár pechjére a lombikbébiprogram se indult még el”.

De a feresztővízzel együtt nem önti ki a gyermeket. A diáknyelv csak szép tollazata a munkának, a kövér túzok nem marad el. Nincs olyan súlyos, fontos eseménye történelmünknek, amelyet ne tárgyalna, ne beszélne meg alaposan kedves tanítványaival. Sőt, az univerzum keletkezését is említi, az ősrobbanást, az aszteroida becsapódását s az élet keletkezésének különböző elméleteit.

Ha két magyar összehajol – tartja a fáma – a harmadik, negyedik mondat után elhangzik a kérdés: Honnan származunk? Néhány elméletet megemlít (László Gyula százhúszat számolt össze!), kijelenti, a faj és a nyelv eredete nem feltétlenül azonos, és a körülbelüli őshaza helyét is találgatja. Ha egyáltalán volt ilyen egy vándor nép esetében.

Szívesen és ízes stílusban foglalkozik a legendákkal. Emese álma, a megtermékenyítést szakszerűen elvégző sólyom vagy sas, mármint a turul, az ágyékból szétágazó folyóvizek, Hunor és Magor vadászata, a csodaszarvas mind-mind fontos atommagjai az identitásunknak. A könyv gerince, méretében is legnagyobb fejezete az Árpád-ház története, Szent Istvántól (997–1038) az utolsó aranyágig, III. Andrásig 1290–1301) meséli az eseményeket. Bő háromszáz év.

Az irodalomtörténet-írásban két nagy iskolát állítanak szembe egymással, a pozitivista és a szellemtörténeti iskolát. Benedek Szabolcs mintha egyesítené a kettőt. Adatról adatra halad, eseményről eseményre, de mindenikhez fűz egyéni, szubjektív kommentárt. Nem hallgat el semmit, a szennyessel is kipakol. Azzal még túlságosan is ki! Mivel a címben a „magyar uralkodók véresen komoly históriáját” ígéri, úgy érezzük, oldalakon keresztül krimit olvasunk. Vagy thrillert.

Nem vonható kétségbe egyetlen állítása se, de az arány eltolódik. Talán túlontúl a „turáni átok”, atestvérharc, a csonkítás, a lefejezés, a szemkiszúrás, a kasztrálás, a tömegmészárlás, a méregpohár stb. játszódik le az előtérben, s minden más egyéb a háttérben.

Persze, aki ember, az gyarló, az esendő, sokszor bűnös is, emberek voltak királyaink is. Az Előszóban írja: „Volt köztük jó és rossz, okos és buta, jó fej és szemétláda, alacsony és magas, sovány és kövér – emberek voltak, emberi tulajdonságokkal, érzésekkel és gondolatokkal.”

Nem Benedek Szabolcs az egyetlen, aki egyensúlyt billent a rossz javára. Ha végigpásztázzuk például a világirodalmat az ókori görög drámáktól Goethéig, Thomas Mannig, Lev Tolsztojig, Dosztojevszkijig, Németh Lászlóig, Móricz Zsigmondig, bizony egyikük sem járt a „napos oldalon”. A kín, a gyötrelem, a téboly, a kegyetlenség, az öngyilkosság, a szadizmus népszerűbb téma, mint a szelídség, a jóság, a kegyelem, a megbocsátás.

Benedek Szabolcs munkájában a jellemrajzoknak valamivel nagyobb szerepük van, mint az eseményeknek, bizonyára emiatt támadt a fent említett impresszió. Túl borús, túl lehangoló az összkép az első magyar királyi dinasztiáról, az Árpád-házról, amely nélkül írmagja sem maradt volna a magyarságnak. Minden történész, minden krónikás, sőt a szépírók is lelkendezve említik, mekkora szerencsénk volt, hogy az utolsó aranyág letörése után kivirágzott a liliom. Az Anjou-dinasztia újból az erős, előkelő európai népek rangsorába emelte a magyarságot.

Pedig ezer veszély fenyegette őket. Az első igazi nagy Anjou király, Károly Róbert trónra lépése előtt például a Wittelsbach-házból származó Ottó egy borostömlőbe rejtve útközben elhagyta, elveszítette a Szent Koronát, amely nélkül nem volt legitim az uralkodó. Ezer szerencse, hogy visszatértek, keresték, és megtalálták. Senkinek sem kellett az ócska tömlő. „Oltári mákjuk volt – nem csupán nekik, nekünk is.” – írja Benedek. Bizony. A koronaeszme ma is ható erő, még ha a Parlament kupolatermében őrizzük féltő gonddal a csodálatos ékszert.

A Szent Korona elveszítése később is megtörtént, ezt is részletesen elmeséli Benedek Szabolcs. Luxemburgi Zsigmond lánya, Erzsébet megbízásából udvarhölgye és királyi dajkája, egy bizonyos Ilona, ismertebb nevén Kottánerné, ellopja Visegrádról a koronát, párnába varja, tehénbőrbe göngyölíti, de menekülés közben beszakad szekerük alatt a Duna jege. Mely szentek őrizték meg a magyarság legnagyobb kincsét? Milyen nemtők munkáltak, hogy nem került jég alá, a Duna fenekére a Szent Korona? Senki sem tudja.

Ilyen s ehhez hasonló történetekkel „színez” a szerző, s teszi munkáját lebilincselő olvasmánnyá. Ne feledjük: azoknak írta, akiknek éjjel-nappal füldugó van a fülükben.

Van egy mozzanat, amely teljesen rendhagyó a magyar történelemben: A nőkirály! Leánygyermek a trónon! Köztudott, hogy király csak az lehetett, aki „állva pisilt”. (Benedek Szabolcs szava.) Tehát férfi. Mivel I. Nagy Lajos királynak nem születtek fiú utódjai, ezért középső lányát, Máriát 1382-ben királynővé koronázták a székesfehérvári székesegyházban. Nemcsak Magyarországon, de egész Európában, sőt a világon kirívó, rendhagyó eset ez akkor. Ez is hozzátartozik a Szent Korona legendáriumához.

És… kedves diákzsargonban fogalmazva: „nem volt mákunk” ahhoz, hogy népes dinasztia jöjjön létre a Hunyadi családból, Beatrix királyné őfelsége nem tudott gyermeket szülni. Maradt a magányos torony, Mátyás, a keménykezű, ellentmondást nem tűrő uralkodó.

Hosszú, szövődményes, ellentmondásos a Habsburgok uralkodása Magyarországon. Nem lelkendezik túlságosan értük a szerző, hóhérkodásukon túl a rokonházasságok miatt sok volt köztük a gyengeelméjű, a debilis, az agyalágyult. Egy birodalom kormányrúdja gyakran került olyan egyén kezébe, akinek szellemi képessége jóval egy disznópásztor IQ-ja alatt volt.

Az Osztrák–Magyar Monarchiáról annyiféleképpen nyilatkoznak a szakértők, ahányan arról írnak, éppen ezért hagyjuk ezt. Könyve végén szerzőnk kedvesen csemegézik, elmeséli Sisi királynéról és Andrássy grófról a közismert pletykákat. De nem a pletykák az érdekesek, hanem az, hogy végre adatott egy bajor származású, osztrák koronás fő, aki szerette a magyarokat.

Benedek Szabolcs nagy teljesítménye ez a könyv. Hatalmas ismeretanyagot markol össze sziporkázó, csillogó stílusban, 290 oldalon. Lakatos István illusztrációi fikarcnyit sem maradnak le a szövegtesttől, igen lényeges vonással egészítik ki a munkát: beomlik a groteszk. Rajzai szenzációs gúnyrajzok, karikatúrák.

(Helikon Kiadó, 2021)