A tibeti buddhista szerzetesek egyik kedvelt szertartása a homokmandala-készítés. Ennek során gondosan feltakarítják és madzagok vagy ceruzák segítségével előkészítik, felszentelik a mandala létrehozásához szükséges helyet. Ezután magukhoz veszik a különféle színes homokokat, és aprólékos, lassú mozdulatokkal elkezdik szórni a hüvelyk- és a mutatóujjuk közül, vagy vékony adagolórudak segítségével. Több héten vagy akár hónapon keresztül készülnek a munkák, nagy odafigyeléssel. A mandala általában egy isteni palota kettő dimenziós leképezése, szimbólumaiban a külső káosztól megvédett belső rendet jeleníti meg.

Aztán amikor a mandala elkészül, rituálisan, nagy seprűk segítségével felseperik, megsemmisítik a hosszú ideig készülő, gyönyörű ábrát, tálba töltik, a helyét felmossák.

Minden az időbe van vetve, minden, ami keletkezett (összetett), elmúlik, akkor járunk el helyesen, ha ezt tudatosítjuk. Ezt sugalmazza a homokmandala-készítés.

Az 1950-ben született, a hetvenes évek második felétől aktív művészeti tevékenységet folytató, német származású Wolfgang Laib valami nagyon hasonló dologra tapintott rá, ám mindenféle világnézeti körítéstől mentesen, pusztán a kortárs képzőművészet kifejezőeszközeit és formanyelvét használva.

A legegyértelműbben Laib egyik leghíresebb alkotása, a Pollen from hazelnut idézi meg a homokmandalákat. Elkészítésének szintén külön szertartása van. Laib minden tavasszal heteket tölt azzal, hogy a környékbeli erdőkről és mezőkről pollent gyűjtsön, hogy aztán azokat befőttesüvegekbe rendezze. Aztán amikor kiállítást készít, magához veszi a pollent, egy kanalat és egy szitát, a pollent beletölti a szitába, és a kanállal mért apró, ritmikus ütésekkel elkezdi szórni a sárga, természetes anyagot. Ez addig tart, míg legtöbbször egy földön elterülő, rikító sárga négyzetet nem kap eredményül.

Itt kivétel nélkül minden szakrális, a hosszú, repetitív, ingerszegény rituálétól elkezdve az aranysárga ragyogáson és a pollen por-testetlenségén keresztül a Malevics fekete négyzetét megidéző alakzatig (mely a szentképek mintájára a transzcendens felé nyílik) minden. Ám a popularizálódott vallási formán, mely a huszonegyedik század emberét már lehet, hogy nem elégíti ki, túlmutat. Ahelyett, hogy a tárgy, az ikonográfia vagy a hagyomány mögé bújva pózként használná a vallási tartalmakat, azokat dekonstruálva újult élettel és téttel tölti meg a gondolatiságot, mely így ismét relevanciát nyer. Ahelyett, hogy a vallás puszta burkát használva kinyilatkoztatna, valójában csupán lózungokat pufogtatna, így semmit nem mondana, a vallások burkát elvetve tud a lényeghez visszatérve örök időkre érvényeset állítani.

Laib alkotásai a legelemibb anyagokból és legelemibb formákból állnak össze. Tej, kő, pollen, rizs, viasz. Ezeket az idők kezdete óta használja az emberiség, sőt, az idők kezdete óta nagyjából ugyanazt is tudja megjeleníteni, mint amilyen jelentésrétegeket Laib ragaszt munkáira. Ám az összhatás mégis valami rettenetesen kortárs és mai, regiszterében abszolút beleillik a jelenkor művészeti praxisaiba.

Több művészeti analógiát is rá lehet csatlakoztatni Laib munkáira. Egyrészt a minimal art hagyományát folytatja a különféle egyszerűsített absztrakt formáknak köszönhetően – másrészt viszont mégsem folytatja, hiszen amíg a minimal art nemcsak anyaghasználatában, hanem a szellemi síkon is a minimalizmusra törekszik (tehát az alakzatok pusztán önmagukat jelentik), addig Laibnál pont a jelentések aláhúzását és kiemelését szolgálják a primitív formák.

Másrészt a minimal artból kinövő land art adható meg kiinduló művészettörténeti bázisnak, leginkább anyaghasználata miatt. A fentebb felsorolt anyagok nagy többsége organikus, természetes anyag, melyek emberi kéz megmunkálása által lesznek szellemi tartalommal feltöltve.

A harmadik megemlítendő művészettörténeti csoportosulás a japán avantgárd mono ha csoport. A mono ha csoport tagjai, mindenekelőtt Nobuo Sekine és Lee Ufan a „mesterséges” anyagokat (üveg, vas) ötvözte a többségében megmunkálatlan „természetes” anyagokkal (kő, homok), mindezt egy minimalista formanyelvvel. A természet ezekben a munkákban is valami örök és egyetemes megtestesítője, csakúgy, mint Laib munkásságában.

Egy másik nevezetes, ám némiképp másról szóló munka a Milkstone-sorozat. Ez tulajdonképpen egy performansz keretében lesz installálva. Laib a stúdiójában elkészít egy lapos, kocka alakú követ. A kő felső részének szélei felfelé kunkorodnak, ekképpen egy medencét kialakítva a kő tetején. A dolog installálása a következő: Laib a kő színével megegyező színű tejet önt a kő tetejére, amit ujjaival szépen aprólékosan elsimít, úgy, hogy a tej ne csorogjon le a kő oldalán. A kocka alakja így egészül ki, lesz sima minden oldalon. Ezt Laib a kiállítás megnyitóján hajtja végre, a többi nap a dolgozók feladata lesz újrainstallálni a követ.

Az ember, az értelem, a szellem a saját beavatkozása által tökéletesíti a matériát. Az anyagiság legegyszerűbb és legkimerítőbb megtestesítője, a kő, a szikla, melyből a hegyek épülnek, kiegészül a külsejében, színében hasonló, mégis alapvetően más természetű folyadékkal, a tejjel, s így a kompozíció egyszerre kettős és hármas, test-lélek-szellem, erről meg már egy könyvsorozatot lehetne írni. Mennyire szép, mennyire egyszerű, mennyire komplex, mennyire gyönyörű.

Wolfgang Laib a huszonegyedik század szerzetese, úgy tudja több ezer év igazságait közvetíteni, hogy közben a legteljesebb mértékben megszabadít a dohszagú, külsőséges vallásosság terhétől.

Hegyi Damján