Nő vagyok, negyvenkilenc éves és függő – mondanám, ha manapság nem lenne inkorrekt arról beszélni, mi a nemem vagy minek vallom magam, ha nem feszélyezne egyre jobban az életkorom, és ha tényleg be akarnám vallani ország-világ előtt, hogy Facebook nélkül nem tudok létezni.

Na jó, akkor csinálom úgy, ahogy a legtöbben szokták. A fenti sorok véletlenül sem rám vonatkoznak, hanem egy barátnőmre, aki a minap elmesélte, hogy negyvenkilenc évesen végre bevallotta magának, függőségben él, ha a közösségi médiáról van szó. Szóval ez az illető akkor eszmélt rá arra, mennyire rossz, de legalábbis nem jó úton jár, amikor az egyik reggelre kelve zárolták a Facebook-fiókját. A rendszerüzenet szerint erre az intézkedésre azért került sor, mert valaki vagy valakik megpróbáltak behatolni a személyes profiljába. A rendszer azt is írta még neki, hogy csak akkor tudja újra használni a közösségi oldalát, ha az általuk küldött biztonsági kódot beírja a megjelölt helyre. Semmi gond, gondolta a barátom, jól megnézem azokat a számokat, aztán beírom a Facebookra, s már mehet is minden úgy, ahogy régen. Titokban még némi hálát is érzett a közösségi média szolgáltatói iránt, akik ennyire figyelnek rá, s nem hagyják, hogy idegenek turkáljanak a virtuális ruhásszekrényében. A lelkesedése azonban csakhamar lelohadt, amikor észrevette, hogy a rendszer egy ősrégi, már nem létező e-mail-címre küldi azt a biztonsági kódot, amivel vissza szeretne jutni a meghekkelt Facebook-fiókjába. S bár az ismerősöm naivan azt hitte, hogy vis maior helyzetekre a Facebook is tartogat B, illetve C megoldási lehetőségeket, ebben az esetben ez nem így volt.

Szegény barátom szenvedett, mint a kutya, hiába próbálkozott mindenféle trükkökkel, a közösségi médiát nem tudta újra használni. S mivel ő alapállapotban óránként többször is megnézi a közösségi médiát, és legalább egyszer posztol naponta, teljesen kiborult attól, hogy ebben az esetben egyikre sem volt lehetősége.

Miután egyedül nem jutott dűlőre, hívogatni kezdte a barátait, SOS jeleket küldött mindenkinek, minden formában. Mivel a legtöbben látták, mennyire rossz állapotba került a Facebook-megvonástól, és féltek, hogy harmadnapra ettől házisárkánnyá változik, inkább megpróbáltak neki segíteni. Pedig titokban mindenki azt gondolta, inkább hagyná az egészet a fenébe, és örülne, hogy végre nem kell az internetes zajtól szenvednie. Szóval a barátok hívogatni kezdték az informatikus haverokat, a mindenhez is értő szomszédokat, legvégül pedig a hekker ismerősöket. Hiába, mindenkinek beletörött a bicskája a történetbe, már ha egy bicska képes ilyesmire. A lényeg, hogy az oldal zárolását nem sikerült feloldani, és azt sem tudták kideríteni, vajon milyen fórumon lehetne jelezni a Facebooknak, hogy itt bizony egy olyan helyzetről van szó, ami megoldhatatlannak tűnik, ráadásul, ha jól belegondolunk, még csak nem is egyedi, hiszen sok száz vagy talán ezer lejárt email-cím is lehet az országban, ami miatt emberek a legváratlanabb helyzetekben kellemetlen szituációkba keveredhetnek. Természetesen a barátom annak a bizonyos e-mail-címet üzemeltető cégnek is írt, de azok rá sem hederítettek segélykérésére.

S miután néhány nap elteltével végső elkeseredésében gyártott magának egy új Facebook-profilt – amitől kissé úgy érezte magát, mintha személyi igazolványt hamisított volna –, és régi ismerőseit villámsebeséggel bejelölgette, váratlan fordulat következett be. Egyik reggel a telefonja a Facebookon keresztül azt üzente neki, hogy azonosították, s most már beléphet régi profiljába. Kipróbálta, és sikerült. S bár öröme óriási volt, azon azért erősen elgondolkodott, vajon kik azonosíthatták be, hogyan és mikor? Azóta még inkább zárja az ajtót, és alkonyat előtt behúzza az összes sötétítő függönyt.

Döme Barbara