Mozgalmat hirdetek! Vedd elő szüleid fotóját és tedd közzé az interneten, mutasd meg, milyen büszke vagy rájuk! Rájuk, akik felneveltek, akik mindaddig óvtak, amig le nem hunyták örökre a szemüket. Mozgalmat hirdetek! Ha még lehetséges, beszélj mindennap a szüleiddel, kérdezd meg, mi tenné őket boldoggá, kérdezd meg, amíg nem késő!

Hanyatt fekszem, nézem a plafont, két fénycsík ölelkezik rajta órák óta. Bámulom ahogy kéz a kézben egyre apróbbak lesznek, míg egyetlen közös gondolattá öregszenek. Aztán anyámat látom, tenyerébe temeti ráncos arcát, már nem sír, csak emlékeket gyűjt. Nagyanyám fekete köténybe rakja őket, és a tyúkok elé szórja egytől egyig. Bámulom, ahogy apám csillagokkal táncol, pohárba tölti mindazt, amit tegnapról hozott magával, amit odaát érlelt igazzá.

Tegnap üzent egy barátom, hogy milyen jól csinálom, mert mindennap felhívom édesanyámat. Visszaüzentem, hogy szerintem ez természetes, és inkább szégyellem magam, hogy nem tudom gyakrabban meglátogatni. Messze él, havonta egyszer megyek hozzá, ez az idő semmire nem elég. A barátom azt mondja, ő évente háromszor beszél az apjával, születésnapon, névnapon meg karácsonykor. Pedig szereti, de így alakult.

Volt idő, amikor én is ritkábban beszéltem a szüleimmel. Mindig arra hivatkoztam, hogy nincs időm, amikor pedig eszembe jutott, hogy telefonáljak, már késő este volt. Az indok készen állt, ilyenkor már alszanak, nem illik zavarni őket. Aztán édesapám beteg lett. Hirtelen jött a baj, kórházba vitték. Azt mondták, meggyógyul. Siettem, ahogy bírtam, aludt, amikor odaértem, beszélni is alig tudtunk. Az orvosok azt mondták, pár nap, és hazaengedik. Megbeszéltük, hamarosan látjuk egymást. Két nap sem telt el, a testvérem hívott, hogy apu meghalt. Akkor már tudtam, hogy elkéstem, örökre, és ezt már soha nem tudom megváltoztatni. Bőgtem, és arra gondoltam, bár beszéltem volna vele többet. Akkor fogadtam meg, hogy anyuval minden más lesz, hogy ha messziről is, de megpróbálok figyelni rá.

Azóta mindennap beszélünk. Mindennap ugyanabban az időben várja, hogy megcsörrenjen a telefon és elmondhassa azt, amit tegnap és azelőtt is. Ha véletlenül később hívom, képes felverni a fél világot, hogy nem kerültem-e kórházba. Ilyen egy édesanya, aggódik. Én is aggódom, s ahogy telnek a napok, egyre jobban féltem. A minap arról mesélt, hogy a barátnőjét meglátogatta az édesanyja. Mondom neki, az nem lehet, hiszen Erzsi néni túl van a nyolcvanon, a szülei nem élnek. Anyu erre elnevette magát, és azt válaszolta, újabban keveri a dolgokat, a gyerekekről hiszi azt, hogy szülők. Nem véletlen, gondoltam, hiszen egy idő után valóban megfordulnak a szerepek, s mi leszünk saját anyánk és apánk szülei, amit ők is éreznek, még ha nem is beszélnek róla. Van egy ismerősöm, aki szintén mindennap felhívja idős édesanyját, ám ők nemcsak csevegnek, hanem felolvas a mamájának egy regényből. Így lépkednek szépen fejezetről fejezetre. Amikor ezt meghallottam, könnyek szöktek a szemembe, és elhatároztam, én a Bibliát fogom felolvasni anyunak. Mindig is keresztény ember volt, ám a szeme romlása az utóbbi időben megakadályozza, hogy olvasson. Arra gondolok, ha csak mindennap egyetlen percre szebbé tudom tenni az életét, az is segít abban, hogy tovább élhessen. Mert minden boldog pillanat meghosszabbítja az életünket, legalábbis én ebben hiszek.

Ma éjjel álmodtam. Édesapám az ajtófélfának támaszkodott és nézte, ahogy anyu haját fésülöm. Aztán odalépett és megfogta édesanyám kezét, együtt felemelkedtek a magasba. Utánuk nyúltam, de csak anyu szoknyájának szélét tudtam megérinteni. Olyan szépek voltak, ahogy együtt repültek.

Döme Barbara