Ez a rövidítés természetesen – ugyan mi mást, ha-ha – a kényszeres okoskodást jelöli. Megfigyeléseim szerint ez az egyik legáltalánosabb fegyver, amelyet az emberek egymás ellen alkalmaznak, egyúttal a leghatásosabb is. Mániákusan belebeszélni mások életébe, a legapróbb állítással is vitába szállni, mindig mindent jobban tudni, félszavakat kiigazítani, kéretlen tanácsokat osztogatni… A másikat sokféle módon le lehet nyomni, de K. O.-val, azaz kényszeres okoskodással a legkegyetlenebb és legbiztosabb.

Például Faludy György kiváló emlékiratában, a Pokolbéli napjaim után című kötetben (a Pokolbéli víg napjaim folytatása) olvasom, hogy Faludy londoni emigránsként egy alkalommal meglátogatta Arthur Koestlert. Bátran nevezhetjük Koestlert félig magyar írónak, hiszen Pest hatodik kerületében, a Szív utcában született, tizenöt éves koráig ott élt, és bár a műveit angolul írta, azért haláláig folyékonyan beszélt magyarul. Tehát Faludy belépett Koestler lakásába, és a házigazda elé jött – öltözete egyszerre volt elegáns és rendetlen, arca nagyon értelmes, érdeklődő, ugyanakkor erőszakos. Faludy kísérője, Mikes György az íróasztal fölött függő Picasso-rajzra mutatott:

– Arthur, ezt a rajzot megint behoztad az előszobából?

– Behoztam – felelte Koestler magyarul.

– De miért tartotta korábban az előszobában? – kérdezte Faludy felesége.

Koestler részletesen válaszolt:

– Valamikor a világháború után egyik olvasóm ajándékozta nekem ezt a Picasso-rajzot. Határozottan közölte: a mű eredeti. Én pedig felakasztottam a falra, méltó helyre, az íróasztalom fölé. Később meglátogatott egy szakértő a Tate Galleryből, és kijelentette, hogy ebből a Picasso-rajzból 225 másolat készült, és az én példányom is csak egy másolat. Nem szégyellem egy gyönyörű Jan van der Meer-művel egy szobában tartani? Én persze elszégyelltem magam, a képet leakasztottam a falról, és kivittem az előszobába. Felraktam két ruhafogas közé. Később meglátogatott egy másik szakértő, megállt a fogasnál, és határozottan azt mondta: „Mifene! Bent, a szobádban csupa Rembrandtot tartasz, hogy egy eredeti Picasso-rajzot az előszobába száműzöl?” Akkor elszégyelltem magam, és visszavittem az íróasztal mellé. Azután meglátogatott egy újabb szakértő barát, és határozottan közölte, hogy ez a Picasso-rajz csak egy tűrhető másolat. Akkor megint kivittem az előszobába. Legvégül úgy döntöttem: bánja az ördög, hogy eredeti vagy nem eredeti; én ezt a rajzot szeretem, és behoztam a nappaliba, határozottan.

Csak így lehet ezt, másképpen bajosan. Ha folyton az emberek véleményéhez igazodunk, bele is őrülünk.

Mindez arról jutott eszembe, hogy most felkelés után, a bögre teám mellé bevettem a szokásos vitaminjaimat. Ez hét különféle tablettát jelent. Öt évvel ezelőtt kétféléről indultam, de folyton elkövettem azt a súlyos hibát, hogy ismerőseimnek elmondtam: reggelente vitaminokat szedek.

– És milyeneket? – kérdezte vércseként annak idején az első barát.

– B6-ot és B12-t, mert a sok ülés miatt néha begyullad egy-egy ideg a hátamban és a nyakamban.

– És magnéziumot nem szedsz? Pedig az a legfontosabb!

Attól kezdve magnéziumot is nyeltem. Hanem fél évvel később megint megkérdezte egy K. O. figura, hogy miket szedek.

– B6-ot, B12-t és magnéziumot.

– És magas koncentrációjú C-vitamint nem? Pedig az a legfontosabb!

Attól kezdve azt is szedtem. Hanem egy évvel később valaki megint megkérdezte, milyen tablettákat veszek magamhoz.

– És szelént miért nem? Pedig csak azt kéne, az a legfontosabb! Szerves szelén!

Egy évvel később jött egy újabb okostojás:

– Miért nem A-vitamint szedsz? Az a legfontosabb!

Fél évvel ezelőtt a legújabb önkéntes tanácsadó:

– Miért nem D-vitamint szedsz? Az a legfontosabb! Napi kettőt! Reggel és este!

Hát így tartok most hétféle vitaminnál. De több K. O.-t már nem szeretnék.

Zsille Gábor