Ha kiérsz a placcra, akkor szabadulsz. A sikátorok, mint a szabadulószobák útvesztői, trükköket és csalafintaságot igényelnek. Ha önerőből nem megy, segítségül hívhatjuk a térképeket, a mobiltelefont, a józan ész figyelmeztető jeleit, a térérzékelési adottságainkat, vagy éppen a helyieknél is érdeklődhetünk botladozó kommunikációval, merre van az arra, de ha még így sem sikerül, megpróbálhatjuk a sapkánkat kisollóval felbontani, és mint Ariadné fonalát letekerni, a fonalszálat kikötni az egyik kis híd pilléréhez, és így szabadulni meg a sikátorok fogságából. Sajnos a kiút még ekkor sem egyértelmű, mert hiába gondolod, hogy minden sikátor vezet valahová, nem így van. Elképzelhető, hogy a te sikátorod végén egy kanálisra bukkansz, ahol, ha nem nézel időben a lábad elé, belezuhansz a vízbe. Itt nincsenek korlátok, melyek vigyáznak rád. Magadért felelsz. Ha végre kiérsz egy aprócska térre – mert amott a legtöbb tér olyan kicsi, mint nálunk a sarok a bolt előtt –, elágazásokhoz érkezel, de újfent nem találsz bizonyosságot afelől, jó irányba haladsz-e, aztán hömpölyögsz tovább, amerre a többiek, abban a hitben, hogy mindenki oda igyekszik, ahová te. Vagy épp fordítva, csak azért se azt teszed, amit a többség – hiszen az egyén választásának szabadsága mindennél előrébb való –, így befordulsz egy szűk sikátorba, ahol sötét van és hideg, és kezdődik elölről az egész. Abban a felfedezésben is részed lehet, hogy a falra szegezett útmutató táblákra a vágyott nyugvópontod van felfirkantva – milyen felszabadult örömmel nyugtázza ezt a halandó –, csak éppen az elegáns kis nyilacska két irányba mutat. Ilyenkor megállsz, tanakodsz, vajon miért teszik ezt veled? Most akkor melyik a helyes irány? Ki járatja a bolondját veled? Jobbra tán híd van, balra nem? Vagy épp fordítva? Mindkét irány ugyanoda vezet? Bár szkeptikus vagy a sikert illetően, összeszeded a maradék erődet, sőt bátorságodat – bizony, sötétedés után már az is szükséges –, és nagy reményekkel indulsz neki. Mész erre, mész arra, de summa summarum, nem vezet el az utad semelyik hídhoz, semelyik térhez, sehová sem, ami a térképen szerepel, és amin átkelve célba jutnál. Így történik meg veled, hogy egy idő után – mint a mesében a legkisebb gyermek menekvő igyekezete a sűrű erdőből –, körülötted minden, még az erkélyen feszengő pálmalevél is ismerős lesz, és meggyőződésed, hogy már jártál ott. De mikor? Tegnap? Vagy ma? Egy órája? Vagy mégse? Olyan az egész, mint egy időutazás. Mint a déjá vu.

Nekem már mindegy hová, csak jussak ki az útvesztőből, gondolod kétségbeesetten. Az ilyen esetekben, mikor térképet, mobilt és legfőképp a józan eszedet is elhagyva nekilendülsz, biztos lehetsz benne, hogy körbe-körbe járkálsz, és minduntalan visszajutsz oda – a kályhához, mint táncórán a kislányok –, ahonnan elindultál.

Sokféle nehézségen kell átmenni annak a szerencsés utazónak, aki Velence sikátorain bandukolhat egy kora tavaszi éjjelen, épp mint én a múlt héten.

Ezeken a végtelennek tűnő órákon volt időm elmélyülni az élet nehézségein, örömein. Mintha csak erre találták volna ki ezeket a bosszantó kacskaringókat. Aki a lagúnák legszebb szigetén turistáskodik, nemcsak szépet és felemelőt lát, nemcsak az üdítő élvezetekben dúskálhat, megadatik számára az a nemesítő önkonfrontáció, melyben megvívhatja saját magával a küzdelmet. Egy extra belső utazáson is részt vehet, bónuszként, bár nem kérte. Velem is ez történt, miközben azon igyekeztem, hogy eljussak A-ból B-be.

Én mindig az élet értelmét keresgélem. Ki nem? Olyannyira hasonlított ez a helyzet az élethez. Az útkeresés, a bolyongás, a kitartás szükségessége, majd a megérdemelt nyugalom megtéréskor, egy-egy szép tér vagy kikötő, palota, híd megtalálásakor. Hiszen semmi másból nem áll az élet, mint tévelyedésekből és megérkezésekből. Taszításokból és vonzásokból. Lelki válságokból és boldogságból.

Én, az utazó, hazafelé a repülőn, miközben a felhők felett félálomban kergettem az emlékeimet, hamar rájöttem, hogy mint Velencében – a világ egyik legelbűvölőbb városában –, az életben is az útkeresés a legjobb rész. Zsibbadtan keresed a kiutat, leszakad a lábad, zsibog a lelked, fáj a szíved, szúr a szemed, és remegve fázol, de mindeközben megannyi szépséges dolog is megtörténik veled. Érzések és érzelmek káosza, a túlélés izgalma. A szépség befogadása. A félelem és a biztonság belső párbeszéde.

Mint a mesében a legkisebb. Rácsodálkozol az ismeretlenre, megtapasztalod, megérted, majd elfogadod, később eltelsz életigenléssel és reménnyel. De mire való a megtérés, ha nem járod végig a veszedelmes utat? Ha nincsenek kételyeid, amire választ vársz? Minek a pihenő, ha nem fáradsz el?

Amikor pedig megtérsz, kiegyensúlyozott leszel és boldog, örülsz, hogy rájöttél valamire, rátaláltál egy válaszra, és megérkeztél az életednek egy olyan szakaszához, mikor megpihenhetsz kicsit és élvezheted utazásod gyümölcsét.

Ezeken gondolkodtam barangolásom okán.

Legszebb emlékem egy távoli partszakasz sétánya. Szemben egy sziget, azon túl pedig a nyílt tenger. Útitársammal együtt egy igazi olasz cappuccino mellett üldögéltünk, és szemléltük a túlsó partot. Hallgatagon hallgattuk a nyüzsgő turistahad duruzsolásába belevijjogó sirályokat, lassan kortyoltuk a puha tejhabot, a kávét, fagylaltot, és kacagtunk a mögöttünk hagyott buta útvesztőkön. Apróságnak tűnik, pillanatnyi örömködésnek, de nem az volt.

Így jártam-keltem én Velencében, a színpompás kavalkádban, a quattrocento és cinquecento jegyeiben bővelkedő városkában, és hálás vagyok a magam mögött hagyott gyötrelmes éveknek, hogy megélhettem azt a tejhabos, napsütötte pillanatot, amikor végre nem történt velem semmi, és épp ezért megtörténhetett velem minden.

Tallián Mariann