Beszéltem már itt pályakezdésről, éppen a magaméról, a paródia kapcsán. Most visszatérek röviden a témára. Úgy gondolom, nemcsak azért kiemelt időszak ez az alkotó ember életében, mert ilyenkor dől el sok minden, emelkednek ki ösvények, borulnak árnyékba csapások, hanem mert maradni fog sok tapasztalat innen, s jó eséllyel meghatározó emlékek is, amelyek ott hagyják a nyomukat az életművön. Szinte nem is ismerek olyan szerzőt, aki ne tekintene nosztalgiával, derűvel, elfogultsággal, bosszúsággal vagy éppen neheztelve ezekre az évekre. Közös ezekben a viszonyulásokban, hogy megváltoztatják az éppen mesélő szerző arckifejezését, néha a hangszínét is.

Olyan ez kicsit, mint az első szerelem: még tiszta a lap, sok a tanulnivaló, a félelem, az izgalom, az öröm és a lehetőségek minden tágassága ott van, még újszerűségével vág pofon az élmény, beteker, becsavar. Még élénkek az érzékek, még semmi nem megy megszokásból, minden elejtett gesztus egy új történet kezdete lehet. Még minden szótól lehet új az út. Ami ezután lesz, a több évnyi élmény sem teszi ki ennek a rövid időnek az intenzitását. Ilyenkor minden visszajelzés rettenetes súllyal bír, egy-egy elejtett szó örök időkre írja bele magát az érzékenységbe, értékrendbe. Nemhogy egy jól-rosszul időzített félmosoly. Innen még azt hinné az ember, hogy van visszaút, de rég nincs, valahol tudható, érezhető, talán ezért is bizsergeti a gyomrot valami enyhe szorításféle. Még bizonytalanok a léptek, kívülről úgy tűnhet, hogy nem is komoly az egész. Ezért is nagy felelősség hárul arra, aki pályakezdőhöz szólni merészel.

Mégis, mikor már némi gyakorlatra tesz szert a már említett szerző, elég gyakori, hogy elfelejti ezeket a téblábolásokat. Természetesnek veszi, hogy diktálják valahonnan a műveit, tudja, hogy pontosan milyen eszközökkel tud létrehozni új szöveget, ismeri a szokásait, a buktatóit, és talán hatni is tud bizonyos módokon az ihletre, ha az megmakacsolná magát. Tisztában van azzal, hogy körülbelül kik szeretik, olvassák az írásait, azzal is, hogy kik nem, fakkokba rendezheti kritikusait, irigyeit, a kedvező vagy kedvezőtlen véleménynyilvánításokkal.

Azt írtam korábban: időszak a pályakezdés. De miért is ne lehetne állapot, visszatérő jelenség? Szokták mondani, hogy egy-egy nagyobb lélegzetű munka – például befejezett könyv – után érdemes valami egészen újba kezdeni, műnemileg vagy legalább műfajilag. Nem hinném, hogy rosszat akar az, aki effélét tanácsol, mégis merészebben csak nemrég mertem kipróbálni a dolgot. Nekiláttam egy drámának, holott csekély tapasztalataim voltak a környékén. (Korábban írtam egy bábdarabot egy már meglévő mese alapján, illetve fordítottam egy grúz szerző darabját, és persze fogyasztottam előadásokat nagy mennyiségben, a legkülönfélébb színházakban). Ezzel a vakmerő próbával azonban egy ismeretlen-ismerős tájra tévedtem, a pályakezdésére. Mindjárt jelentkeztek is a tünetek: a bizonytalanság, a kérdések, a talajvesztettség, a vajonmitszólnak, de legfőképpen az izgalom, a szenvedély, a ki nem számítottság, a még-minden-lehet csiklandozó érzése. Úgy írni, hogy ne akarjam abbahagyni, engedni magam behúzni ebbe a bűvöletbe. Rájönni arra, hogy ez olyan (is tud lenni), hogy sokáig maga mellett tart, hogy órákat lehet, kell vele tölteni, megismerni a természetét – és neki is engedni, hogy az enyémbe belelásson. Eljutni odáig, hogy félve véleményt kérni, azt köszönettel és alázattal meghallgatni, megfontolni, majd javítani, javítani, javítani. Dolgozni utólag is a szövegen, és tudni, hogy talán sosem lehet készre csiszolni.

Sokan ismerik az újrakezdésnek ezt a titkát – vagy talán egyértelműségét. Magamat is tudójának hittem addig, amíg ki nem próbáltam. Most már receptre írnám fel mindenkinek: egy ilyen elbizonytalanító, kizökkentő, átnevelő, újragondoló lelki túra jár annak, aki azt gondolja, eléggé tudatosan közlekedik megszokott útvonalain. Leghasznosabb talán úgy nekivágni, hogy nem tudjuk, vár-e az új túraösvény végén valamiféle menedék.

Farkas Wellmann Éva