Anyám a Jóisten gondoskodásának köszönheti, hogy túlélte a háborút. Azóta is mindennap hálát ad érte. S bár még csak csecsemő volt, amikor mindez történt, egy életre nyomot hagyott benne. Hogy ez miben nyilvánul meg? Azt is mindjárt elmesélem.

Szóval, kezdjük a legelején a történetet. Anyámat a második világháború idején csecsemőként a bölcsőben felejtették, amikor a család az óvóhelyre menekült. Ne kérdezzétek, hogyan történhetett ez meg, addig, amig ti magatok nem kerültök hasonló helyzetbe. El sem tudjuk képzelni, miféle félelem és pánik uralkodhatott ott abban a pillanatban. A szomszédunkban folyó orosz–ukrán háború elől menekülők biztosan tudnának erről mesélni.

Visszatérve anyám történetéhez, a rokonaim jóval később arról számoltak be, hogy a falubeliek futottak házról házra, és mindenkit figyelmeztettek: meneküljenek, mert közelednek a katonák és bombázás várható. Mindenki mentette, amije csak volt. A nagyszüleim is így tettek. Amikor leértek az óvóhelyre, kiderült, hogy anyám nincs velük. Gondolom, mindannyian azt hitték, hogy menekülés közben a másik kapta fel a csecsemőt. Nagyanyám sírt, hogy az oroszok elviszik a gyerekét. Amikor már biztonságban kijöhettek a bunkerből, a családtagok berohantak a házba, s legnagyobb meglepetésükre anyám ott volt, ahol hagyták, valaki még a cumit is a szájába tette. Bombázás sem volt, de otthonuk teljesen fel volt dúlva.

Pszichológusok azt mondják, első éveink olyannyira meghatározzák az életünket, hogy az akkor történtek egy életre nyomot hagynak az emberben. Nem tudhatom, anyám mit élt át akkor, de az biztos, hogy azóta is retteg a háborútól. Úgy rémlik, hogy a nyolcvanas években jártunk, amikor rendszeresen kötelező légoltalmi kiképzésekre hívták be, mint sokan másokat is. Sosem beszélt arról, mi történt ott, de mindig sírt, mielőtt elment. Bevallom, hogy az orosz–ukrán háborút szóba sem mertem hozni előtte, nem akartam felszakítani a régi sebeket. Aztán ő maga kezdett beszélni róla, azt mondta, mindenre fel kell készülnünk, még a legrosszabb helyzetre is felvázolta a forgatókönyvet. Na persze csak úgy, a maga öreges módján.

A családunkban nem anyám az egyetlen, akinek traumát okozott a háború. A férjem édesapját ludovikás végzős növendékként vitték a második világháború idején az orosz frontra. Hadifogságba esett, ahol két éven keresztül dolgoztatták. A részletekről sosem mesélt, talán így óvta saját lelkét és a családját. A férjem szerint az édesapja a hadifogságból úgy jött haza, hogy megtanult oroszul és szerencsére komolyabb betegsége nem lett. De ezt csak a Jóistennek köszönhette, hiszen tudjuk, másokkal milyen szörnyűségek történtek.

A szomszédunkban zajló háború mindenkiben felszínre hozza a múlt traumáit. Nem csoda, hiszen látjuk, hogyan kényszerülnek elhagyni saját otthonaikat, olykor családtagjaikat is az ukrán családok, a Kárpátalján élő magyarok. Nem hittem volna, hogy a mi életünkben megtörténhet ilyesmi. És most ismét bombázásról beszélünk, óvóhelyekről, frontról, katonákról – olyan szavak ezek, amelyeket az ember alapesetben még halkan se mer kimondani, nehogy attól váljanak valósággá, hogy mások meghallják. Mindenki fél, még az is, aki nem beszél róla. Hogyne tennénk, amikor a hírekben már a harmadik világháború kifejezés is elhangzott, amikor látjuk, mindez nem csak egy hétvégi háborús játék. Olyan barátaim is fontolóra vették, hogy egy másik földrészre költözzenek, akikről sosem feltételeztem volna ilyesmit. Többen javasolták nekem is, hogy vegyek repülőjegyet Ausztráliába, amíg nem késő, de legalábbis meneküljek Budapestről. Mások feltérképezték a fővárosban lévő és még működőképes légvédelmi óvóhelyeket, egy másik társaságban pedig arról folyt a beszélgetés, a metróalagutak mennyire lesznek képesek megvédeni minket, ha esetleg támadás éri a fővárost. Nem akarom ezt hallani! Nem akarok üzemanyagért sorban állva veszekedni másokkal, nem akarom levenni a pénzemet a bankszámlámról, hogy a dunyhában őrizgessem.

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mi atyánk, aki a mennyekben vagy, most segíts rajtunk…

Döme Barbara