Hegyi patak erejével ható erdélyi pálinkát tölt a házigazda a harang alakú pohárba. Ezért érdemes utazni, mondja, nevet. Apró kortyokban iszom, hagyom, hogy a nyelvemen szétáradjon a fanyar íz, az erdő üzenete. Az utazásokra terelődik a beszélgetés, mert fészkelődik már mindenki a hidegben, siettetné a nyarat, bár még a tavasz sincs az ajtóban, először azt kínálnám hellyel. Először járok ebben a társaságban, a házigazdán kívül nem ismerek senkit. Országok, tengerpartok nevei cikáznak a levegőben, az utazás olyan téma, amelyhez mindenki szívesen hozzászól. Ajánlgatnak egymásnak helyeket, tóvidékeket, miközben én még mindig a som titokzatos átalakulásával vagyok elfoglalva, a nyelvem barátkozik az ízzel, pedig sokféle sompálinkát ittam már sok helyen, mégis, mintha mindig újra kellene kötnöm a szövetséget.

Te is szeretsz utazni?, kérdezi egyikük, be akar vonni nyilván.

Persze, gondolom magamban, szeretek utazni, mint bárki, hiszen ki ne szeretné a tenger felett egy sziklán állva nézni a közeli szigeteket, ki ne szeretne az ókori magaskultúrák romjai között sétálni, vagy tavernákban inni könnyű, üde fehérbort, halvacsorával zárni a napot, múzeumok csendjében barangolni, vagy csak dögleni a tengerparti homokban.

Mégis, a legfontosabb utazásaim nem térben történnek.

Igen, munkámból adódóan sokat utazom – válaszolok óvatosan, közben lefelé nézek, balra, oldalra el, mint amikor ködösít az ember, vagy picit füllent, de mindenképpen jelzi, hogy itt a határ, erről nem szeretnék bővebben beszélni.

Pedig valóban sokat utazom. Általában stoppal megyek, hátizsákkal. Nem viszek magammal semmit, hiszen oda megyek, ahol minden van. Leintem az egyik régi fényképet a falon, bekéredzkedem a képen látható asszony vagy úr konflisába, szekerébe, életébe. Belekarolok dédapába, vele megyek a Duna-korzóra vagy a nagykörútra sétálni, s miközben sétapálcájával kopogtat a kockaköveken, kalapot képzelek a fejére, napernyőt a kezembe.

Van, hogy csak néhány órát, van, hogy hónapokat töltök velük. Részese leszek az életüknek. Hatalmas utazásaim vannak, de ezek az utak nem a tengerpartra vezetnek, nem luxusszállodák halljába, még nem is őrségi vendégházakba, hanem a vér vonalán haladok, feléjük. Évszázadokkal nyújtják meg az életemet.

Felvidéki tájakon csatangolok velük, polgári lakás nappalijában iszom a teámat porceláncsészéjükből. A komódon ők is képeket tartanak, az ő képeiket, az ő nagymamájukról, dédmamájukról. Ezek közül sokat én már nem láthattam, mert elkallódtak, elrágta őket az idő, de elképzelem őket, s így még tovább barangolhatok a saját múltidőmben.

Benézek e régi asszonyok ruhásszekrényébe is: vajon rendet tartottak-e benne, vagy úgy tömködték hátra a téli ruhákat nyáron, ahogyan én teszem? Kamráikban katonás rendben áll a lekvár, csatos üvegben a liszt, cukor, fémdobozban a keksz, sütemény? Rendet gondolok a szekrényeikbe, az életükbe. Hogy miért hiszem, hogy rendesen éltek, nem tudom, de azt érzem, hogy aki így tud felöltözni azért, hogy megörökítsék őt az adott pillanatban, az nem lehet rendetlen a mindennapokban sem. Elhatározom, hogy sosem lesz rajtam kapucnis pulóver, amikor tudom, hogy fotózás várható.

Utazom mások fejében is. A vonaton velem szemben ülő férfiéban, a fehér garbós asszonyéban, utazom, és közben fosztogatok, mint a régi rablólovagok. Elviszem a történeteiket, megrabolom az életüket, markolok a sorsukból, zsákszámra gyűjtöm belőlük az aranyat. Aztán beolvasztom magamba, és új darabokat formálok belőlük.

Utazom a te fejedben is. Ha olvasol, beengedsz az életedbe. Ha csak vendégként is, leültetsz a kanapédra, elkísérlek az estédbe, fészket rakok az álmaidban. Hol szeretsz, hol haragszol rám. Hol egyszerre a kettőt.

Ha veszítek, részvétet érzel, azon gondolkozol, hogyan rángathatsz fel a sárból, hogy menjek tovább az utamon, hiszen Napnál világosabban látod, hogy van utam, és hogy azon kell járnom – vagy kárörvendsz titokban, hogy nem sikerült. Mit gondolsz, melyikről szeretném, hogy te légy?

Az jó, hogy ilyen munkád van!, mondja a házigazda, és még egy csöpp pálinkát tölt a poharamba.

Igen, azt hiszem, valóban jó, bólintok, és már tudom, hogy ezt az estét is megraboltam.

Mirtse Zsuzsa