Kint állsz a színpadon. Nem is látod, hogy veled szemben kik ülnek. Elvakít a reflektor, abban bízol, hogy éppen olyannak látnak majd, amilyennek gondolod magad. Hogy nem leszel mesterkélt, izé. Jó, nem színpadon állsz, hanem egy fotelben ülsz. Veled szemben széksorok, az ajtón emberek jönnek be, több a nő, mint a férfi. Ez szinte mindig így van. Szerencsére semmi nem világít a szemedbe.

Kapsz majd kérdéseket, válaszolni fogsz rájuk. Közben nem gondolsz arra, hogy bezártad-e rendesen magad után az ajtót, amikor elindultál, hogy lekapcsoltál-e minden égőt. Időben indultál, igaz, nem sikerült előtte ebédelned. Nem is tudod, hogy gurult el olyan hamar a délelőtt, hirtelen két óra lett, háromnegyed háromra jönnek érted. Villámgyors készülődés, most már nem vacakolsz azzal, hogy levágj egy szelet kenyeret legalább, mindegy, nálad van mindig a túlélőcsomag: dió és aszalt gyümölcsök, kis dobozban. A múltkor nem zártad rá jól a tetejét, szétgurult a mazsola a táskádban, ragacsos lett tőle az esernyőd, diótörmeléket pedig még napok múlva is találtál az irattárcád alján, amelynek meg a cipzárját felejtetted el behúzni.

A kocsiút nem hosszú, egy óra, torlódás nincs. Időben odaértek. A város főterén van a könyvtár, templomok ölelésében. Kiszállsz az autóból, egyszerre több irányból csap meg a szél, szemedbe fújja a hajad, februári szél ez még, nem kegyes.

Mégiscsak kevés volt az a marék mazsola, pár szem dióbél. Akartál mandarint is vinni, de az nem volt, akkor egy almát legalább, viszont nem maradt idő arra sem, hogy megmosd. Délelőtt még az s, sz, zs, c, cs hangok helyes képzését gyakoroltad – szükséged lesz rá, hosszabb prózát fogsz felolvasni, és ezek a gyenge pontjaid. Elhatározod, hogy egyszer majd lesz egy olyan írásod is, amelyből ezek a mássalhangzók kimaradnak. A neved is tele van ezekkel a lidérces betűkkel. Aztán arra gondolsz, hogy a név sors, végzet, nem véletlenül kaptad, tanuld csak meg tisztán kimondani.

Kedvesen fogadnak, a maszkok fölött mosolygó szemek, s persze, kérek kávét, csapsz le a lehetőségre, amikor megkínálnak, holott abból már kettőt is megittál délelőtt. Tejjel, mondod, ha lehet. Nem vagy érzékeny szerencsére semmire. Illetve de, érzékeny vagy nagyon is sok dologra, a laktóz nincs közöttük. Beszólásmentes kávét kérek, vagy hátammögöttkibeszélésmentes kávét kérek – így hangozna el a mondat, ha fel kellene említened, hogy mire vagy érzékeny. E kettőre nagyon. Itt nem kell félned semmitől, védett helyen vagy, vártak.

Megiszod a kávédat, két tejszínt is öntesz bele, az is kalória. Betömsz három másodperc alatt négy pogácsát. Bocsánat, elhívhatom felvételre?, így a televíziós szerkesztő, persze, mondod, s miközben a könyvtár másik végébe mész, a fonott kosárban lévő pogácsákon merengsz. Elhatározod, hogy legközelebb három másodperc alatt hetet fogsz magadba tömni. De inkább nyolcat.

A könyvespolc előtt állsz, előtted a mikrofon. Van három és fél perced összefoglalni, mi az, amit feltétlenül el szeretnél mondani a könyvről, amelyet egy éven keresztül írtál hajnalonként, éjszakánként, metrón két megálló között, fejben, félálomban, alvás helyett, hétvégeken. A kötet címéből indulsz ki, abból szeretnéd megmutatni a szerkezetét, ívét, hiszen annak idején sokat gondolkoztál róla, így beszélni is tudsz erről bármeddig. Most csak három és fél perced van. A cím olyan, mint a betontalapzat, fel lehet rá építeni az egész házat. Arra nem lesz mód, hogy a függönyöket is feltedd az ablakaira, de az elválasztó falakat, fejezeteket, a kialakított (szöveg)tereket meg tudod mutatni. Az egészről kell tudnod mesélni. Hogy milyen is az a ház, amelyik még csak a te fejedben létezik.

Aztán elkezdődik az est, jó kérdéseket kapsz, megpróbálsz jól megfelelni rájuk. Az egyik novella felolvasásával fogtok zárni – vajon sikerül-e kimondani majd rendesen minden sz és zs betűt?

Kívülről és felülről látsz már rá, mintha nem is te írtad volna. Érdekes visszabújni egy korábbi ruhádba, de nem kellemetlen. Felnézel a sorok között. Mintha az elöl ülő bácsi feje ellipszis alakban kerengene. Meg azok a lámpák, fények is, mint megannyi szentjánosbogár. Szédülsz. Mégiscsak kellett volna ebédelni, mi lesz, ha két mondat között sötétedik el a világ. Valószínűleg leesett a vércukorszinted. Miközben a fény megtalálásáról olvasol, a gyomrod veszekszik veled: Rám is figyelj! Ha a test kiesik alólad, nem tudsz varázsolni, sem hajóskapitány lenni!

Iszol egy nagy pohár vizet, végig tudom csinálni, gondolod, léket kapott hajódat a kikötőbe kormányzod, az est után másodpercek alatt tömsz magadba egy marok pogácsát, aztán majd valahol esztek valamit, nem érdekes, mit, s hogy hol. Ami nyitva van még, ott. Könyvházadra gondolsz, és arra, hogy ez a ház sosem lesz bezárva: szélesre tártad az ajtaját ma este is, és innentől ez a ház már nem csak a te fejedben létezik.

Mirtse Zsuzsa