Előfordul, hogy az élet felülírja az irodalmi terveinket. Ezt a február 28-án élesedő tárcát eredetileg más, sokkal vidámabb, stílszerű jelzővel: felszabadultabb témának akartam szentelni. Félig már meg is írtam. Hanem aztán felvirradt február 24., csütörtök, amikor egyes politikai vezetők elméje csütörtököt mondott. Nehéz úgy felszabadultan kedélyeskedni, hogy közben a televízió élőben sugározza a szomszédos országban zajló háborús eseményeket – egyenes adásban a huszonegyedik századi történelmet. Így hát előszedtem egy másik, lényegesen komorabb vázlatomat, amelyet egyébként is hetek óta be akartam fejezni: a borzalmakkal teli huszadik század mozaikjának egy megindító kockáját. Íme, alább következik.

Frissen lezárult két és fél hónapos pécsi életem során szinte naponta közlekedtem a Király utcán. Olykor gyalog, legtöbbször kerékpárral. A városnak ez a kulturálisan legfontosabb utcája, hiszen a Dzsámitól indul, érinti a Nemzeti Színházat; a főtér felé eső részéről a gépjárműveket kitiltották, nagyon helyesen. A túlsó, kifelé tartó végén, egy körforgalom mellett áll egy szerény, valódi polgári stílusú épület: Király utca 79. Homlokzatán emléktábla hirdeti, hogy 1941 és 1946 között ebben a házban serdült a 2018-ban boldoggá avatott vértanú katolikus pap, Brenner János. 1931-ben született Szombathelyen, és tízéves volt, amikor szüleivel Pécsre költöztek. Az általános iskolát a baranyai megyeszékhelyen fejezte be. Később a teológiai tanulmányait Zircen, Budapesten és Szombathelyen végezte, és 1955-ben szentelték pappá.

Az ötvenes években a vértanúság minden egyházi személy számára valós forgatókönyv volt. Az irattárakban fennmaradtak akkori rendőri jelentések, amelyekben feketén-fehéren az áll: megyei, illetve országos pártvezető elvtársak határozott kívánsága, hogy az ifjúság egyházi befolyásolását vissza kell szorítani, akár erőszak árán is. És pontosan ez történt: csak 1957-ben Magyarországon öt katolikus papot gyilkoltak meg – köztük Brenner Jánost.

A gaztett minden részletét nem ismerhetjük, mert a kommunista hatóságok eltüntették a bizonyítékokat. Csak mozaikdarabokból: a gyanúsítottak vallomásaiból, valamint néhány bátor szemtanú visszaemlékezéséből lehet következtetni az eseményekre. A huszonhat éves Brenner a Szentgotthárd melletti Rábakethelyen volt káplán. 1957. december 14-én éjfélkor egy tizenhét éves helyi fiú – korábbi ministráns – bezörgetett a plébániára, azzal a kéréssel, hogy súlyos beteg nagybátyját el kell látni a szentségekkel. A pap azonnal magához vette a betegellátó tarsolyát, amelyben az Oltáriszentséget vitte, és a koromsötét gyalogúton elindult Zsidahegy felé. Útközben többször megtámadták, de sikerült elfutnia. Végül a feltételezett beteg háza mellett kapták el, és ott harminckét késszúrással megölték. A boncolási jegyzőkönyvből azt is tudjuk, hogy a nyelvcsont és a gégeporc szarvainak többszörös törése volt látható a holttesten. Ezt fojtogatással nem lehet előidézni, a sérülés úgy keletkezett, hogy vasalt csizmával megtaposták a nyakát.

A nyomozás koncepciós színjáték volt, végül a Legfelsőbb Bíróság senkit nem ítélt el. Az eljárás során a helybéliek közül sokakat megfélemlítettek, elhallgattattak. Később kiderült, hogy a tizenhét éves fiút a falu párttitkára utasította: hazugsággal csalja ki a papot a falun túlra, a vaksötétbe. Brenner Jánosról évtizedekig nem volt szabad beszélni. Egyházi személyek vallatásánál a hatvanas években is gyakran elhangzott az egyenruhás tisztek szájából a kérdés: „Te is úgy akarsz járni, mint Brenner János?”

S milyen különös egybeesés, hogy a Brenner emléktáblájával megjelölt ház mellett, a körforgalom kijáratánál áll egy útjelzés: Pécsvárad balra. Ott, abban a Pécstől húsz kilométerre fekvő városkában lakott Hetényi Varga Károly (1932–2002), aki egyháztörténészként emberfeletti kutatómunkával összegyűjtötte a huszadik századi diktatúrákban börtönökbe zárt, illetve meggyilkolt kétezer(!) katolikus pap és szerzetes adatait. Négy vaskos kötet lett ebből, Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában címmel. 1992 nyarán jártam Hetényi pécsváradi házában: dolgozószobájának falát dossziék, dokumentumok, feljegyzések borították; minden iratcsomó egy-egy pap alakjának mementója. Azt hiszem, írtam már: borzalmas volt a huszadik század, borzalmas.

Zsille Gábor