Kamaszkorú lányom nemigen lelkesedik, amikor gyerekkori történeteit idézem fel, sokszor szememre is veti, hogy talán akkor most már nem is annyira érdekes. Nyilván nem erről van szó, ezt ő is nagyon jól tudja, de elfogult anyaként minden korábbi percet meg szeretnék őrizni. És mindemellett: nagy mesterem is; tőle és általa is sok mindent megtanultam a világról.

Most csak két esetet idézek fel, szigorúan ezt a megállapítást illusztrálandó.

Úgy két és fél–három éves lehetett, amikor egy játszóterezés közben felhívott a doktori irányító tanárnőm, és megkérdezte, volna-e kedvem, kedvünk elmenni vele egy komolyzenei koncertre. Kis tétovázás után igent mondtam. Leporoltuk magunkról a homokot, és elsétáltunk a zeneiskolába. Amikor az első hangok felcsendültek, Nórika óvatosan fészkelődni kezdett, aztán felállt, és a terem oldalsó részén önfeledten táncolni kezdett. Zavarba jöttem, és már indultam is, hogy leállítsam, visszavigyem a helyére, de a tanárnő a fülembe súgta: „Hagyd csak. Hiszen arra használja a zenét, amire való.”

A másik történet helyszíne az uszoda volt, ő meg már ötéves körüli. Akkoriban úgy osztottam be az időnket, hogy az úszóleckéi után magam is úsztam egy órát. Azalatt ő már csak játszott a vízben, ugrált – és figyelt engem. Egy idő után pontozta is a hosszaimat. Nem nagyon kaptam hét-nyolc pontál többet a tízes skálán. Bevallom, kicsit bosszantott a dolog, ezért kértem, hogy mondja el, hol hibázom. Meglepően pontosan felsorolta, hogy mi minden miatt nem voltam szabályos. Minden erőmet összeszedtem hát, és eldöntöttem, hogy most, a következő hosszon mindent bevetek, kijavítok, és kiharcolom nála a magas pontszámot. Lélekszakadva értem be a célba, minden karcsapásomról számot tudtam volna adni, és diadalmasan megkérdeztem: ez most mennyit ért? Kilencet, mondta komolyan. Hát ezt nem hiszem el, mondd, mi volt a hiba? – kérdeztem. Az, hogy nem élvezted.

Nemrég, teljesen váratlanul, beúszott egy Eminescu-verssor a gondolataim közé, és nem engedett nyugodni. Próbáltam felidézni a szövegkörnyezetet, de nem sikerült, ezért keresni kezdtem, méghozzá hallgatható formában. Találtam is egy-két versmondást, de rögtön feltűnt, hogy ebben a térben nem ez a természetes előfordulási módja. Hanem az, hogy zene is kíséri. (Éltető József épp nemrég írt izgalmasan a román versek románcként való működéséről a Bárkaonline-on.) És bevillant az evidencia, hogy – te jó ég! – ők, a románok nemcsak megtanulták ezeket a műveket, nemcsak felkészültek belőlük óráról órára, hanem szeretik is, használják őket. Valószínűleg, akárcsak mi a saját verseinket, idézik magánbeszélgetések során, utalnak rájuk, újraolvassá egyiket-másikat, sőt, ha szerelmesek lesznek, akár összebújva táncolnak rájuk egy-egy romantikus estén. Mai szóval: élik,tudják jól használni a művészetüket. Nem rettegés fogja el őket, bár lehet, hogy néha-néha azért nekik is feldereng egykori érettségik rémképe a versek kapcsán. Nekem a középiskolás találkozásaim ezekkel a versekkel többnyire így teltek: tudtam, hogy meg kell tanulni őket, lehetőleg kívülről, az elemzéssel együtt, és akkor jó jegyet kapok, és majd az érettségim is sikerülni fog. Így is lett: kevéssel a megmérettetés előtt vidám döbbenettel tapasztaltam, hogy négy év anyaga sértetlenül megvan a fejemben, szinte gombnyomásra fel tudom mondani bármelyik leckét. Három hónappal később viszont, kolozsvári diákként, megint csak hüledezve jöttem rá, hogy a nyelvet szinte egyáltalán nem tudom, még egy cipőfűzőt sem tudok kérni a boltban. Akkor már erre a helyzetre kellett reagálni (sok más mellett), nemhogy elidőzve ízlelgessem a különleges zamatú lírai alkotásokat. Most viszont, hogy „csak úgy” bukkantam a versekre, elkezdtem önfeledten fogyasztani őket: hallgattam őket, zenével vagy anélkül, olvastam, fordításokat kerestem, mi több, magam is kacérkodni kezdtem egy-egy darab magyarításával. Tetszeni kezdtek; újabban még edzés közben is gyakran hallgatok román verseket. Teljesen új világaikat mutatják nekem.

Igen, edzés közben, mert mostanában a mozgás sem idegen a mindennapjaimtól. És nem véletlenül hozom szóba, hiszen eléggé hasonló a helyzet azzal is. Az iskolában a rettegett norma mellett nem nagyon jutott lehetőség a mozgás élvezetére. Legalábbis számomra, aki fél környi futás után már kifulladt, és a fennmaradó időben már a túlélésre hajtott – na meg az átmenő jegyre. Most viszont, hogy magamnak emelem a tétjeimet ezen a téren is, egyre több örömet hoz a fizikai terhelés. Jólesik elfáradni, megizzadni, többet teljesíteni, meghaladni önmagam. Arra használni a testem, amire való.

De nem akarok nagyon messzire rugaszkodni, mert félek, még sok más ügyben vannak elmaradásaim. Sőt, kicsit attól is tartok, hogy nagyban is így megy ez; a végső, nagy pontozóbizottság előtt is könnyen alacsony lehet a teljesítmény-mutató. Főként, ha nem arra használjuk az életet, amire való. És ha mindez nem tölt el örömmel, élvezettel.

Farkas Wellmann Éva