Pohár az avarban. Talpaspohár. Nemrég vehették ki a csomagolásból, felülete tiszta, karctalan, a fény vidáman törik meg rajta itt, ahol százlépésnyi távolságban semmi nincs, ami visszatükrözné a fotonokat. Mégis a levelek közé vetődött. Vetették. Egyetlen hibája: talptalanná vált. Hogy mily természetes vagy erőszakos hatás eredményeképpen, sosem fogja kideríteni senki. Gyártási hiba? Túl erős koccintás? Kit érdekel? Rajtam kívül. Tökéletesen megfelel most is arra, hogy bármilyen italt elfogyasszon belőle bárki. Csak éppen nem lehet felügyelet nélkül hagyni. Amit pedig nem lehet felügyelet nélkül hagyni, attól inkább megválunk. Foglalkozni vele körülményes, ráadásul szakértelmet igényel. Nyugalom, nem veszem magamhoz, nem akarom megmenteni. És az erdőből kitakarítani sem akarom – szeretném, de nem akarom. Szúrja csak csillogása még néhány tucatnyi erre járó szemét – előbb-utóbb úgyis megül rajta a por, elmattul, észrevétlenedik. Így jár minden hétköznapi, ha stabil talapzatát veszti –

Csillagvölgyi utca, Csillebérci út, gyönyörű nevek. A sáros, egy idő után már csak gyalogosan járható út mentén sánc fut – a bokrok-cserjék ugyan araszolva, de előbb-utóbb biztosan meghódítják. Apámmal, anyámmal lehet egy idős. Alighanem lövészárok, géppuskafészkeket vagy egyéb tüzelőállásokat kötött össze egymással. Ismerem e műtárgyak természetét, kívülről és belülről, háborúban és békében. Alapos munkát végeztek annak idején azok, akik. Ám ma már csak mókusok és pelék lennének képesek végigfutni alvégtől felvégig. Ma az árok láthatatlanul választ el erdőt a várostól, észrevétlenül köt össze múltat a jelennel. Ha van mit mitől s mit mivel –

Amúgy béke honol a tájon. Őzek tanyáztak itt, vagy legalábbis erre van csapásuk, itt hagyták nyomuk, gőzölögnek a barna gombócok. Vaddisznók is dagonyáztak a pocsolyákban, de annak már több napja lehet. Nem keresek semmit, arra megyek, amerről a szél fúj –

A fák mögött hatalmas kráter sejlik fel. Ez az az elhagyott dolomitbánya, amelyből még volna mit kitermelni, de már nincs rá szándék, nincs igény. Marad az óriásteknőnyi tájseb, körbe zárva drótkerítéssel. Amit száz helyen tört már át a vad és téptek szét vadak. Távol, a teknő túlnani pereme felett láthatár alá készül bukni a nap. Minden vörös és kék és fekete. Nem bővített Stendhal, nem –

Túloldalt, a gerinc másik távlatában gurulás közben időbefagyott fatörzsek merevsége díszíti a domboldalt. Az indulást követő meg-nem-érkezés. A valahol-valamikor-megragadás. Levetítem ezt rám, rád, rájuk. Nincs, akit ne látnék ezen a nem-kopár domboldalon. Persze lassan-lassan minden fatörzs megérkezik a völgybe. Hiszen minden mozog, minden él. Még a kövek is. Csak számukra egy miénkféle évszázad egyetlen pillanat. Nem is lenne jó másképpen –

Egy rom. Négy fala van, teteje nincs, a hajléktalanoknak sem kell, eső esik, hó hull, róka és nyest is bármikor befuthat. Kevés már a fény, hamarosan elfogy – bár itt annyira biztosan sosem. Graffitisek mókáztak valamikor itt, de látom: öreg a festék, régi a meló. Bár kétségtelenül nappali, amiért plusz pont jár(hat)(na) –

Hideg van, de a szarkapár vidáman csörög a feketefenyő ágai között. Számukra ez a legszebb ének, a leggyönyörűbb művészet, az a bizonyos non plus ultra – ők a szerencsésebbek, vagy mi, emberek, minden szimfóniánkkal, operánkkal, riffjeinkkel? Nekik könnyebb örülni, minket a bőség zavarba hoz, mint a százféle joghurt a bolt polcain – inkább mellőzzük –

Ahonnan elindultam, oda visszatalálok, mint mindig. Kérdés persze, hogy éppen mi az origó. Az ösvény mellé dobált papír zsebkendők jelzik, hogy a legbiztosabb úton vagyok vissza, a civilizált világba –

Telehold korcsolyázik a fák fölött –

Király Farkas