Nem is olyan nagyon régen egy tévéműsorba voltam hivatalos. Azért írom így, mert kicsit valóban feszengtem már az indulásnál, korán is kellett kelni, vonatozni, buszozni, megérkezni – és még akkor kezdeni el a tulajdonképpeni készülődést. Szó se róla, profi stáb fogadott, mindenki pontosan tudta a dolgát az alany – vagy lássuk be, inkább tárgy – előkészítését illetően. Kedvesek is voltak, segítőkészek. Amíg a tett helyszínére tartottunk, valami mégis kimondottan nyugtalanított, úgy éreztem, hogy ez a kis bizsergető szorongás nem teljesen idegen a számomra. „Megvan!” kiáltottam föl diadalmasan magamban az utolsó előtti folyosóra érve, azaz csak hittem, hogy belső a monológ, mert a következő pillanatban kedves kísérőm valódi kíváncsisággal visszakérdezett: „Mi van meg?”. Szokásomhoz és rozáceámhoz híven azonnal fülig pirultam, de nem volt menekvés, és jobbnak is láttam, ha őszintén megmondom: „Olyan ez az egész, mintha egy orvosi beavatkozásra mennénk. Legalábbis vérvételre.” A hölgyet jókedvében találták a mondataim, kicsit felkacagott, aztán így válaszolt: „Valahogy így, igen. Épp nemrég voltam egy rutinbeavatkozáson. Tényleg olyasmiket mondtak nekem is, mint amiket mi szoktunk a vendégeknek.”

Izgalmamat csillapítandó, eldöntöttem hát, hogy párhuzamba állítom a kétfajta történetet, felleltárazom a közös utasítás- és elirányításkészletet.

Kezdjük rögtön az alkalomra való otthoni készülődéssel, ráhangolódással: a szokásosnál jóval korábbi felkeléssel, a már-már kínosan igényes tisztálkodással és töprengő ruhaválasztással. „Ez vajon minden helyzetben kényelmes lesz? Fel lehet tűrni az ujját? Nem látszik meg, ha minden igyekezet ellenére megizzadnék?” Jó, rendben van, haladjunk. Odaérni a lehető legpontosabban, inkább korábban, mert mi van, ha. A mivanhák ilyenkor szeretnek a legszívesebben közbejönni. Persze csak olyankor, ha nem indul el a szükségesnél kétszer korábban az ember. Ha előrelátó, akkor természetesen semmi nem történik, sőt, minden sokkal gyorsabban halad a vártnál, és nevetségesen korán érkezik meg a helyszínre. Ekkor találkozik mindkét esetben a takarítószemélyzet csodálkozó tekintete után azonnal az ott dolgozók értetlenkedő kérdésével: „Biztos, hogy ide tetszik várni? Hányra volt az időpont?”

Aztán lassan előkerülnek a tényleg velünk foglalkozók – persze, ideális esetben –, és ilyeneket kezdenek mondani: „minden a legnagyobb rendben lesz” (ekkor fagy meg először a vér az erekben, egyik esetben ez ráadásul különösen hátráltató tényezővé is válik), „már vártuk Önt”, „reméljük, nem izgul, ugyan, semmiség az egész”. Aztán folytatják: „sokaknál ez már rutin, rendszeresen járnak hozzánk”, „ejha, mintha kicsit kipirult volna”, „nos, lehet, hogy mégis várakozni kell, az előző folyamat kissé elhúzódott”, „kér egy pohár vizet addig is?”. Nem, általában ilyenkor már semmit nem kér az alany, bocsánat: tárgy, ehelyett türelmesen vagy türelmetlenül kivár, és milyen jól teszi. Mert már hallhatja is a stúdióban vagy a kórházi előkészületek során ugyanazokat a kedves mondatokat: „most szépen elindulunk az előkészítőbe”, „végigmegyünk ezen a hosszú folyosón, majd még egy másikon, aztán meg egy harmadikon”, aztán: „nem fog sokáig tartani, majd figyeljen jól az utasításokra”, „csak lazuljon el” (haha! csak?), „próbáljon ne izzadni, ne remegni”, „ennek sajnos most újra neki kell futnunk”. De mire már teljesen úrrá lenne rajtunk a pánik, ott is vagyunk a beavatkozás végső helyszínén. Olyankor már csak tényleg néhány apró dologra hívják fel a figyelmünket, természetesen mindkét helyen nagyjából ugyanazokkal a szavakkal: „nahát, nahát, végre, hogy itt van, már kezdünk is neki”, „kérem, ne mozogjon”, „a kijelölt területet nem hagyhatja el”, „Gabika, fel tudná gyorsan itatni a felesleges izzadságot a bőrről?”, „ezt itt most bevezetjük a ruha alatt”, „azért végezzünk még egy gyors próbát”, „ne az eszközökre nézzen, inkább rám”, „próbáljon beszélni”, „próbáljon ne beszélni”, „ígérem, egyáltalán nem lesz kellemetlen, hát olyan fickónak nézek én ki?”, „na, mondtam, hogy ne nevessen, főleg ilyen kényszeredetten, hát nem elmozdult?”, „kérem, hogy fejben most már legyen mindenki itt”, „ezt a zavaró tincset még eltávolítjuk innen”, „na, igazán, most már vágjunk bele”. Ha itt valóban elkezdődik a folyamat, akkor már közel sem olyan izgalmas dolgok hangzanak el, ezeket kár is sorra venni. Talán a vége érdemelhet egy kis figyelmet: „és akkor ennyi is volt”, „úgy értem, az én részemről”, „ön maradjon csak a helyén”, „még a kollégák eltávolítják az eszközöket”, „ugye hogy nem is volt olyan rossz?” „szót sem érdemel az egész”, „igazán állta a sarat, meg kell hogy dicsérjem”, „ja, hogy mikor, hát kérem, ezt még nem tudom pontosan”, „menjen haza, legyen nyugodt”. „Majd értesítjük.”

Farkas Wellmann Éva