„…a születni vágyónak is fáj a létezés / ha vérben, mocsokban, kínban sír fel a lélek” – írta a 2014-ben elhunyt hajléktalan költő, Leé József. A hajléktalanságnak a legláthatóbb és a többségi társadalom számára legemészthetőbb oldala az elesettség, bódultság, züllés, pedig a jelenség nem ilyen könnyen magyarázható vagy megérthető. Ezzel az általánosítással eltöröljük a jelenség mögött kuporgó embert, és a többi otthontalant: azokat, akik kapaszkodnak a társadalomba, dolgoznak, művelik magukat, értéket adnak a szűk és tág környezetüknek. Ilyen érték például a Fedél Nélkül, a hajléktalanok lapja, melynek nemcsak legtöbb készítője, de terjesztői is otthontalanok. Kepe Róbert 28 éve dolgozik a hajléktalanellátásban, 2003 óta pedig a Fedél Nélkül szerkesztője. – Vöröskéry Dóra interjúja.

Vöröskéry Dóra: Bár te magad nem voltál jelen az indulásnál, tudsz mesélni a Fedél Nélkül alapításáról, első éveiről?

Kepe Róbert: A ’90-es évek elején jelent meg a hajléktalanság mint utcán heverő „látványosság”, de a ’80-as években indult a történet, mikor sorra zárták be a munkásszállókat, ami miatt több százezer férőhely szűnt meg. Sokan nem tudtak hova menni, mert otthon nem volt már kötelék, máshova nem fordulhattak, esetleg még a munkájukat is elveszítették. Rengetegen kerültek utcára, köztük egy Ungi Tibor nevű fiatalember is, akinek az ötlete volt ez az egész. A lap azzal a céllal jött létre, hogy hajléktalan emberek hírt adhassanak magukról a világnak, és hírt kaphassanak az akkor formálódó hajléktalanellátó rendszerről. Cél volt továbbá, hogy a hajléktalan emberek bevételhez jussanak az újság eladásával. Győri Péter szociológus, a Menhely Alapítvány kuratóriumának elnöke segített abban, hogy elinduljon a lap. Az Alapítvány adja a mai napig a Fedél Nélkül infrastrukturális hátterét és a jogi személyiséget mögé. Kezdetben Tibor gyűjtött maga köré tehetséges hajléktalan embereket, akikkel elindult az újság. Eleinte egy A/3-as lap volt, amire írógéppel nyomott szövegeket ragasztottak fel, melléjük rajzok kerültek, majd ezt a lapot fénymásolták, ki-ki ahogy tudta. Ez a rendszer megmaradt, míg Tibor meg nem halt ’99-ben, akkor felrobbant minden. 1999 és 2003 között volt az a négy év, amikor a Menhely által delegált koordinátor próbált rendet teremteni meg valahogy túlélni. De nagy problémák voltak: például kevés tartalomszolgáltatója volt az újságnak, főleg József Attila meg HOBO versekkel és a Menhely szolgáltatásairól szóló hirdetésekkel volt tele. Azóta tudatosabban építjük az újságot, és szerencsére sok pályázati forrást tudunk behozni.

VD: Kiknek a munkáját tarthatjuk a kezünkben, hogyan készül az újság?

KR: Az egyik első innováció volt, hogy meghirdettünk egy folyamatosan futó művészeti pályázatot hajléktalan személyek részére. Ezt nemrég kibővítettük más hátrányos helyzetű csoportok tagjai számára is. Ezzel a művészeti pályázattal teremtettük meg igazából az újság tartalmának alapját, és ennek köszönhetően kerültünk kapcsolatba több száz hajléktalan emberrel, akik különböző színvonalon, de nagyon hitelesen alkotnak. Ebből a több száz emberből van néhány tucat, akikről azt gondolom, hogy a tehetségükből adódóan méltán publikálhatnának az ÉS-ben vagy egyéb folyóiratokban. Önmagukat rosszul menedzselő emberekről beszélünk, ezért a művészetmenedzsmentet is a zászlónkra tűztük, és a saját erőnkhöz mérten csináljuk. Több tucat kiállításunk volt, nyereséges könyvkiadót üzemeltetünk, ahol kilenc kötetet adtunk ki, és kilenc-tíz színházi produkció van mögöttünk. Kulturális intézménnyé váltunk. Minden rovat körül van egy-egy kis csapat, akik azt a rovatot előállítják, a művészeti tartalmat pedig leginkább ketten menedzseljük Szenográdi Réka kollégámmal. Mi a hozzánk beérkező kéziratokból válogatunk. Igyekszünk ügyelni arra is, hogy azokat a hajléktalan embereket, akik nem a művészetükkel rínak ki, de próbálnak saját hangot találni, és valamit hírül adni, annak ellenére is publikáljuk, hogy tudjuk, nem ütik meg azt a színvonalat, amit az ugyanazon az oldalon publikáló másik szerző képvisel. Meg tudnánk tölteni minden lapszámunkat sokkal jobb minőségű anyagokkal is, viszont mindenképpen helyet akarunk szorítani azoknak az embereknek, akikről úgy látjuk, hogy ad nekik valamit, ha viszontlátják a publikációjukat az újságban, tehát szociális munka is van a szerkesztésben.

VD: Hogyan néz ki most a lap?

KR: A vírus megjelenése óta vagyunk húszoldalas újság. Az a terv, hogy a kulturálisból szociokulturális irányba mozdulunk el. Ennek az a problémás része, hogy újságírónk, vagyis olyan alkotó, aki megrendelésre egy bizonyos témáról képes vagy akar írni, nagyon kevés van. Ezért zömében még mindig szépirodalom található ezen a húsz oldalon. Minden lapszámban van egy sztárinterjú, ahol leginkább olyan embereket mutatunk be, akiknek van mondanivalójuk, és letettek már valamit az asztalra a saját szakmájukban. Van rejtvény, a Mi kis családunk rovatban egy-egy velünk dolgozó hajléktalan emberről mutatunk kis pillanatképeket. Van egy Kitekintő rovatunk, ahol a nemzetközi projektjeinkről számolunk be meg az Utcalapok Nemzetközi Szövetsége (INSP) által működtetett hírfolyamból közlünk cikkeket. Az újságíróinknak nem fizetünk, és ez alapvetően meghatározza, hogy ki, mennyit tud beletenni a közösbe. Visszajelzéseket is kapunk, és sajnos mindig van egy-két olyan olvasó, aki felháborodik egy csúnya szón, vagy megsértődik, mert egy írásban magára ismer. Újságírói szempontból erre nem kellene ügyelnünk, ám mégis fontos, hogy ne legyünk megosztóak, mert minden ilyen tartalom pénzt vesz ki a terjesztők zsebéből. Elfordul olyan olvasó, aki sértve érzi magát, ezért ilyen szempontból óvatosak vagyunk, de hát mi, emberek, mindig találunk valamit, amin meg tudunk bántódni.

VD: Kik a terjesztők? Van olyan, aki bedolgozik a lapba, és utána a saját termékét árulja?

KR: Alapvetően két csapatról van szó: a terjesztői és a szerzői gárdát külön kezeljük, de vannak ebben a két halmazban közös elemek. Erősítjük is ezt, aki akar, tud mondani valamit, azt próbáljuk megszólaltatni. A terjesztőkben talán más közös nincs is, mint hogy lakhatási gonddal küzdenek és szegények. 25-től 85 éves korig férfiak és nők, analfabétától a jogász végzettségű kétdiplomásig mindenféle ember terjeszti az újságot. Nehéz dolgozni ennyire sokféle emberrel, mindenkihez külön-külön kell utat találnunk. A hajléktalanságnak ezért nincs megoldása, mert ahány hajléktalan ember van, annyiféle módszert kellene alkalmazni, hogy segítsük teljesíteni a vágyaikat, kiaknázni a lehetőségeiket. Ez a hajléktalanság egyik rákfenéje: rettentő bonyolult intézményrendszert építeni rá. Lehetnek különböző csoportok meg projektek, és mindegyikben részt tud venni öt-tíz-tizenöt ember, akiknek hasonló problémáik vannak, de pokoli nehéz az önálló lakhatásig eljutni – ez még a nem hajléktalan népességnek is nagy kihívás.