Úgy ébredek, mint aki jól aludt (jól is aludtam): vidáman, lendületesen, élettel telve. Rekordok könyvébe illő módon nyújtózkodom egyet, aztán még egyet. Hogy a kávéivásra megfelelően alkalmas legyek, ne érezzem gémberedettnek a bögrét mozgató karom-kezem, a reggeli félhullaság éppen elég hetente ötször – vasárnap van. Konyhába menet még jöhet három-négy vállkörzés, aztán indulhat a gyönyörűség és az élet élvezete.

Kávét rendes ember az ágyban fogyaszt, hát én is visszabújok a paplan alá. Belekortyolok az isteni folyadékba – és akkor: bumm!, arra figyelek fel, hogy nem érzem az illatát.

A macska rúgja meg. Jól beleszippantok a gőzébe, ám, és még ám: nem érzem a megszokott szagot.

Hát, barátaim, ennek a fele sem tréfa, gondolom, és ismét célba veszem a konyhát. A szekrényben pihen a húszszázalékos ecet, az pont jó lesz tesztelni a szaglásom. Szipp, aztán még egy szipp – és semmi. Aki szagolt már ecetet, tudja, hogy nehéz elvonatkoztatni az olfaktív agressziójától – nos, ez most nekem éppen sikerül. Konyhából ki, fürdőbe be. Tartok ott jóféle feredősót, ha beleszagolsz a flakonba, az agyad is elmenekül a papucsodba, olyan aromás a drága. Szipp-szipp – a hörgőim spontán tüntetésbe kezdenek a mellkasomban, de az illatot, hát azt nem érzem.

A mindenit. Pedig oltva aztán vagyok.

Pillanatok alatt fejemre húzok egy FFP2-es maszkot. Berontok a lányaim szobájába, s mondom: nem érzek szagokat, kapjátok össze magatokat s a cuccotokat, ehelyt indulunk s viszlek anyátokhoz. Értik ők, hogy ez baj lehet, öltözünk s utazunk, szerencsére nem messzire.

Hazakerülnek, paralistáról első pont törölve, lehet foglalkozni a többivel. Van egy jó barátom, mindent tud, hát gyorsan kapcsolatba lépek vele, s mondom: szerussz, internet, idefigyelj, hol van vasárnap nyitva patika? Aszongya: a törökbálinti Osanban. Hát az itt van egy köpésre, uccu neki!

Menet közben felhívom a szintén mindent tudó kollégám, hogy vajon jártam-e én az utóbbi héten olyan helyen, ahol nem kellett volna. Vigasztaló típus a lelkem, rögtön megnyugtat, hogy csak úgy negyvenen kovidosak a firmánál, ahol időnként mindketten megfordulunk.

Hát – (képernyőhöz méltatlan szavak).

A patika zárva.

Nos – (lásd elébb).

Te Internet, te ló!, na mondjad gyorsan, hol van másik patika?

Oké, budaörsi Osan, az nyitva van, nyomom a gázpedált úgy, hogy a zoknim kilóg a hűtőn. Tényleg nyitva, és ezt mindenki is tudja, mégis alig negyven perc múlva két házi kovidteszttel a hátizsákomban ismét kocsiban ülök, hajtok hazafelé.

Jön majd az az izgalmas és bosszantó negyedóra, amíg a teszt eredményét lesem, miután feltolom a fültisztító pálcikára emlékeztető orrbizgentyűt, megforgatom ötször (jobbra-balra) az orromban, aztán megpörgetem a csatolt folyadékban, majd rácsöppentem a tesztelő bigyóra. Lassan ugyan, de csak eltelik a tizenöt végtelen perc, s a tesztcsíkon csak egyetlen sáv színesedik meg. Hát mégsem telepedett meg bennem a görög ábécé. A reggeli kávé óta eltelt vagy három óra. Az esélytelenek reményével lépek először a konyhába, majd a fürdőbe. Még sosem örültem ennyire annak, hogy az orromat elárasztotta az ecetszag, a fürdősó dobozába pedig majdnem beleküldtem a kávét, olyan intenzíven reagáltak a szaglósejtjeim.

Mi történhetett? Hajnalban arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt. Előkerestem állandó s hűséges kísérőm, az orrcseppet, és jól teletoltam vele az orrom. Utólag kiderült: ez volt a tetszkovid oka, ideiglenesen lefagytak tőle a szaglósejtjeim. Orrcseppbajtársaimnak üzenem: hasonló esetben csak semmi pánik! Ahogy manapság mondják: no para!

Király Farkas