Korábban a tárcák létjogosultságát próbáltam fejtegetni, és a könyvekét is, úgy általában, de alig van könyvespolc, amin nem lapul legalább egy antológia. Sőt, ahol egy, néha több is. Azt tapasztalom, hogy a szerzők örülnek, ha beválogatják őket egy ilyenfajta seregszemlébe, magam sem vagyok kivétel ez alól. Egyszer azért, mert az író hihetetlenül szereti látni nyomtatásban a nevét, másodszor, mert szeret tartozni valahová. Ami egészen érdekes dolog, hiszen az író valójában zárkózott, magában dolgozik, egyedül szeret lenni ideje nagy részében, annak viszont erősen örül, ha a verse vagy prózája nincs egyedül. Meg a neve sem. S ha ráadásként olyan nevek között él tárasági életet a nyomtatott név, akiket a szerző büszkén mutogat, az maga a Mennyország. Néhányan harsogják, ha valamelyik antológiában szerepelnek, mások csendben örülnek, és úgy tesznek, mintha nem érdekelné őket. Nem beszélve azokról, akik személyes sértésnek veszik, ha valahonnét kihagyják őket. De így van ez jól, hiszen sokan és sokfélék vagyunk.

Visszazökkenve a könyvespolc elé, kezembe kerül egy olyan antológia, ami meghatározta gyermekkorom versélményeit: a Vergődő szél című válogatás. A Magvető 1990-ben adta ki, s 1953–1988 között íródott verseket és prózákat tartalmaz, kárpátaljai szerzők tollából. Micsoda időszak, micsoda változás! Lapozom a könyvet, eszembe jutnak azok a szerzők, akik ma már nem élnek. Sokan a rendszerváltást sem élhették meg. Ebből a könyvből tanultam verset szavalóversenyekre, és ebből készítettem fel később versmondókat. A Bibliámon kívül ezt a könyvet lapoztam a legtöbbször, most is szeretettel lapozom. Nyolcéves voltam, amikor megjelent, örökérvényű verseket rejt, halhatatlan szerzők műveit. Mert ott, Kárpátalján, az egykori Szovjetunióban magyar verset írni kihívás volt, pályán maradni pedig gyakran valós küzdelem. Szétszéledtek már a szerzők a világba, de ez az antológia örökre összeköti őket. A közös múltat nem lehet eltagadni. Nézegetem a többi válogatást, a fotókat, az életrajzokat, arra gondolok, hogy minden sor bennük valaki lelkének egy darabja. Mert a vers nem egy történet, szikársága ellenére mélységből fakad, benne van a múlt, a történelem, és gyakran a jövő. Sőt, talán írni nem más, mint reménykedni. Remélni, hogy valaki olvassa, hogy fennmarad, hogy életre kel a szöveg, hogy adni fog, évekkel később is.

Szeretném hinni, hogy a többi antológiát is majd negyven év múlva előveszi és olvassa valaki. Szeretném, ha a most megírt verseink, prózáink örökül maradnának. Ha sok év múltán valakinek olyan jó érzést okoznának a frissen megjelenő antológiákban szereplő írásaink, amilyen érzés most nekem kézbe venni a Vergődő szelet. Milyen sokáig tudnám folytatni most ezt az írást, mennyire sokatmondó maga a cím, milyen sokan fejtegették már ezeket a dolgokat. Nekem nem célom ez, de kedves olvasó, nézz a könyvespolcodra, s ha találsz rajta antológiát, porold le, lapozd fel, és hívd életre a benne lévő sorokat: olvass!

Lőrincz P. Gabriella