Dr. Babocsay Gergely a kígyók kutatásának szentelte életét. A Mátra Múzeum muzeológusaként a kutatómunkától a természetvédelmi programokig bezárólag minden szintjén részt vesz e különleges lények megismertetésében, megszerettetésében. – Mirtse Zsuzsa interjúja.

Mirtse Zsuzsa: A hüllők, kétéltűek megosztják a közvéleményt: vannak, akiket lenyűgöznek, másokban ősi félelmeket aktivál a látványuk. Mit jelent a herpetológia tudománya, amellyel szenvedélyesen foglalkozol?  

Babocsay Gergely: Kétségtelen, hogy az emberek viszonya a „csúszómászókhoz” eltérő. Egy részük valóban ősi félelem, amelyről magam is írtam a Magyar Természettudományi Múzeum (MTM) blogjában (Kamuflázs, evolúciós köpködés és a méregfog visszalő – avagy az ember és a kígyók koevolúciója címmel), más részük ismerethiányból fakad vagy tanult félelem, amelyet a környezetünk oltott belénk. Azokat viszont, akik előre beléjük táplált iszony nélkül csodálkoznak rá ezekre az állatokra, többnyire lenyűgözi a változatosságuk, a különlegességük és a szépségük. Mi sem tanúsítja ezt jobban, mint a kétéltű- és hüllővásárok egyre növekvő látogatottsága, a terrarisztika mint hobbi hihetetlen mértékű terjedése. Ma már szinte nem akad olyan társasági beszélgetés, ahol ne derülne ki, hogy egyik vagy másik résztvevő tart otthonában valamilyen kétéltűt vagy hüllőt. A herpetológia (a görög herpeton szóból: ~ hüllő, csúszómászó) a kétéltűek és a hüllők tanulmányozásával foglalkozik, a kérdés azonban bonyolultabb. Vannak, akik tényleg „csak” ezen állatokat szeretnék minél alaposabban megismerni. Ilyen például a mérgeskígyók fejlődéstörténetének kutatása, amelyről sokan azt mondanák, hogy kevés feleslegesebb dolgot tudnának elképzelni. Mégis, ez a tudás ma egy másik nagyon érdekes elméleti keretrendszer alapvető fontosságú része, amely arra igyekszik magyarázatot adni, hogy az embert milyen erők hajtották az emberré válás útján. Úgy tűnik, hogy a ránk veszélyként leselkedő mérgeskígyóknak ebben óriási szerepe volt. A fent említett blogbejegyzés erről is szól. Ugyanide tartoznak méregevolúciós kutatások is, amelyek a gyógyszerfejlesztésben nyithatnak sci-fibe illő perspektívákat. A herpetológia művelése legtöbbször azonban a legkevésbé sem csak a vizsgált állatokról szól, hanem valamilyen biológiai jelenségről, amelyek feltárására a kétéltűek és a hüllők a legalkalmasabb modellszervezetek. A ’80-as években virágzott fel például a közösségi ökológia irányvonala, amelyet amerikai kutatók sivatagi gyíkközösségek vizsgálatával alapoztak meg olyan kérdésekre keresve a választ, minthogy egy közösségen belül hányféle (gyík)forma képes egyszerre együtt élni és a forrásokat anélkül felosztani, hogy kiszorítanák egymást. Mostanság ugyancsak a gyíkok szolgálnak jó alapot viselkedésökológiai vizsgálatokhoz, ezen a területen hazai kutatók is élen járnak. A kétéltűek és a hüllők a különböző környezeti változásokkal kapcsolatos vizsgálatoknak is kiváló objektumai.

MZs: Mit tehet egy olyan kutató, aki valóban mélységében ismeri ezt a tudományt és az állatokat is azért, hogy a megítélésük jobb legyen?

BG: Ez egy általános problémakör. Mit tehet a kutató, hogy a területét a laikus közönséggel megismertesse? A tudomány bizony nem áll jól a megítélése tekintetében. De a herpetológusok esetében valóban ott van az a probléma is, hogy sokan idegenkednek a kígyóktól, békáktól, így nemcsak az eredményeinket kell átadni, lefordítani, hanem azokat arra is fel kell használnunk, hogy másokhoz közelebb vigyük ezeket a jószágokat. Azt hiszem, ennek a legfontosabb eleme megértetni, hogy a kétéltűek és hüllők nagyon fontos szereplői az ökológiai rendszereknek mind zsákmányként, mind ragadozóként. Ugyanakkor minden hiedelem ellenére magasan fejlett élőlények, amelyek célja az életben maradás és szaporodás, és ugyanúgy küzdenek a fennmaradásért, mint minden más élőlény. Éreznek fájdalmat, félelmet, és ugyanúgy tudnak szenvedni fizikailag, mint mi, emberek. Ráadásul sokkal intelligensebbek is, mint gondoltuk. Ismerik a környezetüket, tudják, hol tudnak elbújni, hol van jó és biztonságos napozóhely, hol lelhetnek zsákmányra, párra stb. Mi több, képesek megszelídülni, mert megtanulják, hogy aki gondozza őket, az nem veszélyes rájuk. Szóval bonyolult, érdekes és többnyire lenyűgözően szép állatok, amelyek elől ha elzárkózunk, a világ egy lenyűgöző szeletéről mondunk le.

MZs: Aktívan részt veszel a Herptérkép kialakításában és kezelésében. Mit jelent pontosan ez?

BG: A Herptérkép egy természetvédelmi célú online térképező oldal, ahova bárki feltöltheti fényképes észlelését a hazai kétéltűekről és hüllőkről. Az oldalt a Magyar Madártani Egyesület Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztálya működteti, amelynek magam is a vezetője vagyok. Ez egy közösségi tudományos kezdeményezés, és a legfőbb célja a hazai fajok elterjedésének pontosabb megismerése. Mindenkit bátorítunk a használatára.

MZs: Múzeumi kutatóként a mérgeskígyók egy bizonyos csoportjával foglalkozol, e témából írtad a doktoridat is. Mesélj, kérlek, erről!

BG: Van egy terület, amelyet nagyon szeretek, az utóbbi években azonban keveset foglalkoztam vele: a közel-keleti fűrészpikkelyes-viperák taxonómiája. A kutatásom konzervált múzeumi példányokra épült, amelyeknek a morfológiáját vizsgáltam, illetve azt felhasználva azt kerestem, hogy vannak-e köztük addig ismeretlen fajok, és hogy a környezet milyen módon befolyásolja a külsőjüket. Találtam is egy új fajt Ománból és egy új alfajt Izraelből. A múzeumi példányoknak itt nagy jelentősége volt, Arábia ugyanis a mai napig nehezen elérhető nyugati kutatók számára, de a világ természettudományi gyűjteményeiben azért felhalmozódott néhány száz példány ebből a régióból az elmúlt másfél évszázad során. Az eredményeimnek gyakorlati vonatkozásai is vannak, mert a különböző mérgeskígyóknak a mérge is különbözik. Erről egyébként sok évvel ezelőtt hosszabban írtam a Terrárium Magazin számára vagy később az MTM Blogján.

MZs: Egyre többen tartanak otthon hüllőt, kétéltűt, mi az, amire fel kell hívni a figyelmet a beszerzésüknél?

BG: Két fő dolgot tartanék szem előtt egy állat kiválasztásakor. Az egyik, hogy az ne veszélyeztesse a hazai élővilágot, vagyis ne legyen potenciális özönfaj vagy betegséghordozó. Ezt ma a hazai jogszabályok is kikényszerítik, például a szalamandrafélék vagy egyes teknősfajok ma már nem hozhatók be az országba. Ne keressünk olyan állatot, amely a természetbe jutva ott megtelepedhet. A másik szempont a veszélyeztetett fajok, illetve a vadon befogott állatok kérdése. A veszélyeztetett fajok közül csak olyat vásároljunk, amelyek törvényes tenyészetből származnak, szabályos papírokkal. De még ennél is tovább mennék. Ha fennáll annak a lehetősége, hogy az eredeti tenyészállomány illegális eredetű, akkor se vegyük meg a vágyott állatot. A vadbefogott állatok vásárlásával pedig fenntartunk egy olyan üzletágat, amely épp a forrásoldalon nem ellenőrizhető. Ki tudja, mennyi állatot fogtak be ahhoz, hogy az az egy élve eljusson hozzám. Ráadásul arra sincs garancia, hogy az a példány, amit megvettem, életben fog maradni.