A XXI. század emberének több okból is kényelmetlen az explicit ön- és környezetpusztítást szemlélni. Egyrészt legtöbbünk régen elidegenedett a különféle oktatófilmek által sulykolt ideális ökológiai lábnyomtól, és olyan urbánus környezetben tengeti mindennapjait, ahol a legkönnyebb élelemforrás a McDonald’s, melybe ha betérünk, azt tapasztaljuk, hogy még a csomagot is becsomagolják, s ahol hegyekben áll a papír egy-egy étkezés alkalmával. Másrészt maga a fizikai helyzet is frusztrációval tölt el minket: bámuljuk a képernyőt vagy a vásznat, passzív helyzetbe kerülünk, s így a pillanatnyi tehetetlenség kétségbeejtő érzése uralkodik el rajtunk. Ha filmet bámulunk, nem tudunk szemetet szedni, nem tudunk kertet gondozni, nem tudjuk odaláncolni magunkat az éppen kivágásra ítéltetett százéves, park közepén álló tölgyhöz – maximum miután legördül a stáblista.

Most ugrok egy nagyot, és merész kijelentést teszek: ezen segíthetnek a különféle fikcionális környezetbe, elképzelt univerzumba helyezett kulturális termékek, a fantasyk és a sci-fik.

Egyrészt azért, mivel konstruált valóságuk kirántja a talajt a befogadó alól olyan értelemben, hogy a valódi világ, és a történetben megképződő világ között nincs százszázalékos megegyeztethetőség. Nem tudja a világ, a környezet játékszabályait, így külön erőfeszítést igényel referenciálisan vizsgálni az adott történet környezetét. Nem „egy párduc” jelöli a „védett állat”-okat, hanem például egy háromszemű, kék futómanó a Merkúrról.

Másrészt, a különféle sci-fi és fantasy miliőbe rejtett társadalom- és ökokritika remek táptalajt nyújt az elvonatkoztatásra, és arra, hogy a lényegre, a belső mechanizmusokra és ok-okozatkora figyeljünk az értelmetlen, hamar kimúló és épp ezért súlytalan pánik helyett.

Harmadrészt pedig absztrakciójának, „időn-kívül-helyezettségének” hála, a mese és a mítosz erejével látja el, ezáltal közérthetővé teszi a világunkra jellemző mechanizmusokat.

Nemrégen került moziba a Dűne első felvonása, Frank Herbert hatalmas regényfolyamának egy újabb feldolgozása. (Dűne, rendezte: Denis Villeneuve, 2021, Frank Herbert azonos című regénye alapján.) A történet oroszlánrésze egy Arrakis nevű bolygón játszódik. Belsejét hegy méretű homokférgek lakják. Ezek a semmi rosszat nem akaró, mégis hatalmas pusztításra képes élőlények felzabálnak mindent és mindenkit, aki ritmikus dobogásával felzavarja őket álmukból, legyen az egy városnyi bányászgép vagy egy egészen apró sivatagi egérke. Ám még ők is eltörpülnek a bolygó felszínén ősidők óta hömpölygő végtelen homoksivatag mellett, mely gond nélkül szárítja halálra azt a szerencsétlent, aki valami véletlen folytán folyadék visszanyerő kezeslábasa nélkül merészkedik ki a homok és a nap birodalmába. Az emberiség kénytelen megbékélni a bolygó áldatlan állapotaival, hiszen az egész univerzumban itt terem meg az az anyag, mellyel lehetővé válik nagy távolságokat rövid idő alatt áthidalni: a fűszer. A fűszer deformálja a humán organizmust, ám egyedül ennek segítségével látható a jövő, és ennek segítségével lehet az űrön keresztülutazni. Így emberségüktől megfosztott, tartályban lebegő „guild navigator”-ok irányítják a hatalmas távolságokat biztonságosan megtenni kívánó űrhajókat.

Ami ebből a rövidke bekezdésből is kitűnhet, hogy egy nagyon fontos sci-fi toposz hiányzik a Dűne világából. Nincsenek gépek, nincs informatikai technológia, nincsenek mikrochipek, számítógépek. Az emberiség egy véres háborúnak köszönhetően ugyanis egy letűnt kor technológiájának tudhatja a robotikát; a mesterséges intelligencia veszélyeztette az ember hegemóniáját, s hogy ne maradjon alul, eltörölt minden effajta instrumentumot.

Ezért azt mondhatjuk, hogy ami a Dűne univerzumában az Arrakis és az ember között történik, az színtisztán e kettő létező között megy végbe, bármifajta poszthumán kiborg vagy közbeiktatott robotikai apparátus nélkül.

Egy külső behatoló számára nehezen élhető, ám belülről vizsgálva komplex ökoszisztémával rendelkező élő bolygó önsanyargató magatartásra készteti az emberiséget, mely megfeledkezik saját határairól, az „ember léptékeit meghaladó”-ba veti magát, s az Arrakis életközösségét tárggyá alakító tekintete által zsákmányolja ki mind önmagát, mind a bolygót. Szinte meghatározhatatlan azok köre, akik veszteség nélkül képesek profitálni a fűszer ön- és világromboló kitermeléséből. Robotok híján az alattvalók háborúznak uraik nevében, az urak egymást kínozzák és ölik, a fűszerkitermelés dolgozói előbb-utóbb egy homokféreg bélcsatornájában végzik életüket. Még a mindenek felett álló Padisah Császár hétköznapjai is a paranoia árnyékában telnek, hisz ha az egyik ház a fűszernek köszönhetően meggazdagszik, úgy kell fondorlatoskodnia, hogy meggyengüljön, s őt ne taszítsa ki uralkodói székéből.

A Dűne a mechanizmusokat, saját magunk és a természet kizsákmányolásának örökkön érvényes „természeti” törvényeit mutatja be. Megtekintése után ugyan még mindig nyugodt szívvel gördülhet be autónk a McDrive-ba, ám valami, ha jól figyeltük a filmet, mégiscsak ott fog motoszkálni a fejünkben, mely az idő előrehaladtával sokkal behatóbban fogja befolyásolni gondolatainkat, mint az egyszeri megdöbbenést kiváltó, ám tényleges hatásában súlytalan sokk-dokumentumfilmek.

Hegyi Damján