Napjainkban, főként irodalmi körökben divatos arról siránkozni, hogy elfogytak az olvasók, hogy a digitalizáció kiszorítja a könyvet, hogy nem szükséges már semmi jó és semmi szép. Ez főként akkor tör elő, ha szegény író két pohárkánál többet kortyol, és az amúgy is hiperérzékeny lelkét a megszokottnál közelebb engedi ehhez a rút világhoz. És valljuk be, ez bizony előfordul, főként, ha egy időben több író tartózkodik azonos helyiségben. Mert ezt a keserves bánatot bizony csak és kizárólag azok érthetik jól meg, akik szintén ebben a cipőben járnak.

Komolyabbra fordítva a szót, főleg most, amikor három kötet megírása és kettő megjelenése után vagyok, elgondolkodtam magam is a dolgon. Vajon van-e igény arra, amit csinálunk? Sorakozik egymás mellett a hat kiadott kötetem, és katonásan a megannyi antológia, amikben szerepelt írásom, a folyóiratokat már rég nem is veszem át. Ahogyan telnek az évek, és heti rendszerességgel írok tárcát, csak reménykedem abban, hogy eljut az olvasóhoz, de amikor így, kötetbe szedve megláttam a Reflexiókat, kicsit megtorpantam. Érdekel ez valakit egyáltalán? Olvassa majd valaki? Mert azt tudom, hogy a prózának és a regénynek nagy közönsége van, a verset már csak a lelkesebbek olvassák. De mi van a tárcával vagy az esszével? Elkezdtem hát érdeklődni az olvasóktól, persze csak diszkréten, és kicsit izgulva is, hogy megtudjam, mit gondolnak. Könnyű azoknak, akik magasról írnak még magasabbra! Én úgy gondolok magamra, mint aki az olvasóval egy vonalban van: én megírom, ő elolvassa, nincs, és nem is volt soha vágy bennem, hogy ez másként legyen, én is egy vagyok az olvasók közül, hiszen olvasok is, nem csak írok. A hétköznapok érdekelnek, a történetek, a valóságok. A magasröptű beszédet azoknak hagyom, akik azt szeretik.

Ennek fényében azokat az olvasókat faggattam, akik nem élnek az irodalom forgatagában, és elolvasták ezt a kötetet. Érdekes volt meglátni, hogy ők is úgy éreznek irántam, ahogyan én irántuk. Érzik a közelséget, ismerik és szeretik ezt a közös nyelvet, és értik, amit olvasnak: szeretik, hogy a tárca nem hosszú, nem túlagyalós, de elgondolkodtatja őket, ha emléket idéz, és olykor megnevettet vagy könnyeket csal a szemükbe. Amikor ezeket hallottam vagy levélben olvastam, kicsit megnyugodtam, mert beigazolódott újra az a régi gondolatom, miszerint minden írásnak valahol megvan a maga olvasója. Ad ez valamiféle biztonságot, és a hiú szerzőnek egy kis megelégedést. Olyan, mint a színésznek a taps, az tartja színpadon, és ez ad az író kezébe tollat hétről hétre. Így aztán reménnyel telve kopogtatok a képzelt ablakon, és hetente megkérdezem a kedves olvasót: szabad egy tárca?

Lőrincz P. Gabriella