Ahányszor új városban járok – hát még ha oda is költözöm! – kényszeres kíváncsisággal próbálom kifürkészni a vonásait. Igen, az arcát, mert úgy gondolom, a közösségeknek is tud egyénisége, vérmérséklete, számos indulata vagy vonzereje is lenni, a hangulatot már meg sem említem. Lehetne ilyet is játszani: melyik számodra a legderűsebb, -humorosabb, -melankolikusabb, -hisztérikusabb, -unalmasabb, -vidámabb város vagy falu? Nyilván messze vezetne az ilyen szórakozás, mert minduntalan összekevernénk a rájuk aggatott jellemzéseinket a lelkiállapottal, amelyet ott megtapasztaltunk, de azért csak próbálja meg, akinek van kedve hozzá.

Nekem ahhoz van kedvem, hogy titkosan megosszam az olvasókkal: szerintem a világ egyik legbecsületesebb városában élek. Nem mondanám, hogy már eleve úgy indulok el otthonról, hogy nem cipzárazom be a táskámat, nem zárom be a lakást, vagy véletlenszerűen elhelyezek csomagokat a település tetszőleges padjain. Nem keresem a bajt, de ismerjük a természetét: elég egy óvatlan másfelé figyelés, és könnyen ránk talál.

Az első meglepő élményem úgy tíz-tizenegy éve volt, közvetlenül a Békéscsabára való költözésem után: az akkor ötéves kislányom nyakáról séta közben lesodródott a kedvenc sálja. Természetesen keserves sírásba kezdett, én meg vigasztalásul javasoltam, hogy járjuk végig a megtett utat, de legbelül nem sok reményt fűztem a dologhoz. Még el sem értük a visszaút közepét, egyszer csak egy élénk színű csokor tűnt szembe: valaki egy lámpavasra kötözte a megtalált kendőcskét, szemmagasságba, hogy biztosan felfigyeljünk rá. Akkor már nekem kezdett könnyes lenni a szemem.

Nem tudom, hogy ez a bizalomlöket volt-e az oka a fellazulásunknak, de tény, hogy sajnos azóta többször is elkallódott ez-az a város különböző pontjain. Tűnt el a közvetlen környezetemben használni kívánt prospektus, biciklilakat, étkezési utalvány, táska, iratok, pénztárca – és még mobiltelefon is. Egy közös van bennük: mindegyik megkerült. Persze, nem minden esetben lett volna tragédia abból, ha nincs szerencsénk, de elmondhatatlan érzés, hogy minden visszajutott hozzánk. A megtalálók ráadásul rendkívül leleményesek: a havi étkezési kártyát a név alapján, a közösségi médián keresztül juttatták vissza, egy postán felejtett mappát a feladott levél adatainak a segítségével, a biciklilakatot a kereszteződésben levő tűzcsapra akasztotta valaki, mert biztosra akart menni, hogy elhalad mellette a tulajdonos és felismeri. A két legdöbbenetesebbet még most is alig hiszem el. Útra indulás előtt a párom „egy pillanatra” feltette az autó tetejére a pénztárcáját. Már egy közeli településen haladtunk át, amikor telefonált a szomszéd, hogy nála van egy fiatalember, aki vissza akarja adni. Azonnal megfordultunk a döbbenet után, immár kétszeresen is hálásan – hiszen a kedves szomszédasszony még kávéval is megkínálta a becsületes megtalálót –, és reméltük, hogy megjutalmazhatjuk. Ezt határozottan elutasította; mint mondta, csak azért várt meg, hogy megnyugodjon, hogy a tulajdonos kezébe adta az úttestre kirepült tárcát, és az hiánytalan. A másik egy kerékpározás közben kicsúszott telefon volt, amit a tokjában levő jegyzetek alapján vitt be valaki az iskolába, hogy ott a portás azonnal kinyomozza, hogy kié lehet.

Ennyi véletlen márpedig nincs. Ha csak azt nem számítjuk, hogy hogy lehet ennyi mindent elveszíteni. Azóta, igaz, csak egyszer, én is találtam egy bankkártyát a bevásárlóközpont padlóján. Látni kellett volna azt az izgalmat, ami elfogott! Egyébként is megtaláltam volna a módját a visszaszolgáltatásnak, de az előzmények miatt valósággal versenyeztem az idővel, annyira gyorsan akartam visszaadni. Az ismerősök segítségével tíz perc alatt már telefonos kapcsolatban voltam a lánnyal, aki elvesztette, és a legjobb az volt, hogy neki addig még fel sem tűnt a hiánya.

És mivel ilyen sok kellemes meglepetés ért, elkezdtem figyelni a jelenséget: a közösségi médiában, a városi csoportokban gyakran bukkan fel elveszett és megtalált tárgy is. Látom azt a végtelen elkötelezettséget, ahogy keresik egymás holmiját, vagy ahogy igyekeznek visszajuttatni ezt-azt néha teljesen ismeretlen embereknek. Biztosan tudnának az itt élők számos ellenpéldát is sorolni; kizárt, hogy ne lennének megoldatlan vagy csalódást okozó esetek is. De hát melyik arcon nincsenek hibák?

Azt hiszem, kicsit megbántam, hogy korábban elkotyogtam a város nevét. Most úgy hatvanezres a lakosság – de mi lesz, ha kitudódik a titka?

Farkas Wellmann Éva