A törekvés, hogy a lét érthetetlen elmúlását elfogadható eseménnyé változtassa, minden kultúra sajátja.

Az öngyilkosság kulturális és társadalmi jelentése, megítélése időben és térben folyamatosan változik. Egyszer rendszerellenes cselekvésnek, máskor a természetbe visszavezető szivárványhídnak, néhány helyen gyáva egérútnak, máshol a megtépázott becsület helyreállításának tekintik. Legtöbben magabiztossággal állítjuk a saját igazunkat, és kétség nélkül ítélkezünk erkölcsi normáinknak és kulturális meghatározottságunknak megfelelően. Valójában azonban csak egyetlen dolog biztos: az ittmaradottaknak óhatatlanul szembe kell nézniük az emberi lét alapkérdéseivel, a társadalmi, erkölcsi dilemmákkal, metafizikai kérdésekkel és saját felelősségükkel. Mi a franc történt? Miről tehetek én, miről nem, segíthettem volna valahogyan? A kérdések pedig gyakran lógnak a levegőben, hiszen az egyetlen, aki választ adhatna, nincs többé.

Az értelmes emberi tudat magában hordozza saját léte elpusztításának a lehetőségét. Olyan emberi közösség, amelyben az önsebzés, az öngyilkosság nem jelenik meg, vélhetően nem is létezik. Bár az öngyilkosságot garantáló tényezőkről nem tudunk listát készíteni, hiszen azok – ahogyan a megítélése is – az egyén és környezete kultúrájának megfelelően változnak, listázhatjuk a XXI. századi Európa leggyakoribb személyes okait: pszichés megbetegedés, feldolgozhatatlannak vélt veszteség, családi problémák, anyagi csőd, iskolai, munkahelyi kudarc, betegség, megnemértettség, életuntság stb. Ha azonban eltávolodunk a személyes tértől, és a társadalom szintjén vizsgáljuk a jelenséget, egészen más mozgatórugókat fedezhetünk fel a háttérben.

Émile Durkheim életműve egyik legismertebb tanulmánykötetében, Az öngyilkosságban tette fel a kérdést: vajon normálisnak vagy abnormálisnak tekintsük a különböző népeknél az öngyilkosság terén uralkodó helyzetet? A választól függően felvetődik a következő kérdés, mégpedig, hogy milyen magatartást tanúsítson a jelenséggel szemben a társadalom?

Durkheim egyike volt azon tudósoknak, akik az öngyilkosságot nem mint különálló, egymástól elszigetelt eseteket, hanem a társadalomban adott idő alatt elkövetett öngyilkosságok összességét vizsgálták. Véleménye szerint az így kapott egész beszédesebb, mint a független egységek összege.

A tudós a társadalmi vonatkozás kapcsán az öngyilkosságnak négy fajtáját különböztette meg.

Egyik vizsgálata során úgy találta, hogy a jellemzően katolikus országokban (pl. Olaszország vagy Portugália) alacsony az öngyilkosságok száma, míg a protestáns országokban (pl. Dánia, a korabeli Szász- és Poroszország) magas. Úgy vélte, hogy a protestantizmus nem azért „kedvez” az öngyilkosságnak, mert másként ítéli meg, mint a katolicizmus (vagy a zsidó vallás, ahol szintén alacsonyabb öngyilkossági mutatókat figyelt meg), hanem mert nagyobb teret enged a szabad vizsgálódásnak, mérlegelésnek, és szűkén van a közös gyakorlatoknak és hiedelmeknek. Hiszen az olyan csoportok (felekezetek, szubkultúrák, családok), amelyeknek sok kollektív rítusuk van, erős csoportkohézióval rendelkeznek, így összetartó „társadalmak”. Durkheim szerint a társadalomnak ezen integrációs foka fordítottan arányos az öngyilkosságok számával.

Úgy vélte, ha a társadalom dezintegrálódik, vagyis meglazulnak az embereket összekapcsoló fonalak, akkor az egyének elszakadhatnak a többségtől. Ha az egyén azért lesz öngyilkos, mert nincs megfelelően integrálva, akkor egoista öngyilkosságról beszélhetünk.

Megállapította azonban azt is, hogy nemcsak az elégtelen integráció vezethet öngyilkossághoz, hanem a túl erős is. Ha egy társadalom erőteljesen „szorongatja” polgárait, és az egyén feloldódik benne, az szintén öngyilkosságba torkollhat. Példaként a katonatársadalmakat és az olyan népeket említi, akiknél az időseket vagy özvegyeket tehernek tekintették, ezért ők véget vetettek életüknek. Ez a második típus, az altruista öngyilkosság.

Tény, hogy a nagyobb pénzügyi válságok során növekszik az öngyilkosságok száma. Ebből talán arra következtetnénk, hogy a fokozódó jólétben pedig csökken, de a számok nem ezt mutatják. Durkheim úgy okoskodott, hogy a válságok nem azért fokozzák az öngyilkosságot, mert elszegényítik a lakosságot (ugyanis a tartósan alacsony életkörülmények között élőknél viszonylagos állandóságot figyeltek meg az öngyilkosságok tekintetében), hanem egyszerűen megbomlik az addig fennálló kollektív rend. Ezt okozhatja pozitív változás is, például gazdasági fellendülés. Az ilyen nagy volumenű változásoknál meggyengül a társadalom szabályozó hatása, és az emberek reális keretek nélkül találják magukat. Az ezt követő „mohó áhítat”, mikor „mindig a következő pillanattól várjuk a boldogságot”, vezet a tudós szerint az ún. anómiás öngyilkosságokhoz.

Az anómiás ellentettje az utolsó típus, a fatalista öngyilkosság, amely a túlszabályozott társadalmak sajátja. Olyan emberek követik el azt a fajta öngyilkosságot, akik jövője determinált, így az egyénnek nincsenek lehetőségei, reményei. Durkheim példaként a rabszolgák öngyilkosságát említette.

Az öngyilkosság című tanulmány az 1890-es évek végén jelent meg, így egy százhúsz éves kutatásról beszélünk, kezeljük hát minden megállapítását ennek megfelelően. Az azonban vitathatatlan, hogy Durkheim a mai napig megkerülhetetlen, ha az öngyilkosságról értekezünk. Annyit pedig mindenképpen érdemes magunkkal vinnünk a munkásságából, hogy nagyobb hatással vagyunk a másikra, mint gondolnánk, és felelősséggel tartozunk egymásért.

Vöröskéry Dóra

Nincs egyedül! Ha veszteség érte, megoldhatatlannak tűnő problémái vannak, nyomasztja a magány, vagy bármi aggasztja, ingyenesen, éjjel-nappal hívhatja a magyar lelki elsősegély telefonszolgálatot a 116-123-as telefonszámon.

Felhasznált irodalom:

Durkheim, Émile (2000): Az öngyilkosság. Szociológiai tanulmány. Osiris Kiadó, Budapest.

Bódán Zsolt, Tóth Mónika Ditta, Zonda Tamás: Öngyilkosság és kultúra – Régmúlt idők, távoli kultúrák, kisebbségek ma. In: Zonda Tamás, Bozsonyi Károly, Moksony Ferenc (szerk., 2019): Az öngyilkosság szociológiája. L’Harmattan Kiadó, Budapest.

Hegedűs Rita: Az öngyilkossággal kapcsolatos attitűdök vizsgálata. In: Zonda Tamás, Bozsonyi Károly, Moksony Ferenc (szerk., 2019): Az öngyilkosság szociológiája. L’Harmattan Kiadó, Budapest.