Ki nem vágyik arra, hogy megsimogasson egy nyulat? Nem is, nem: nyuszit! Főleg, ha nem egy hatalmas, harapós bakot lát maga előtt, hanem puha és selymes maroknyi szőrgombócot, hosszú, aranyos füllel. És ahogy az orrocskáját mozgatjaaa… mézbe mártogatott rózsaszín vattacukorszív az élet. Ugye?

Nos, nem mindenhol gondolják ezt így. Van a világon olyan hely, ahol halomra lövöldözik e kedves rágcsálókat. Merthogy szörnyűséges és borzasztó kártevőnek számítanak, hetente olvasni hatalmas pusztításaikról: nyúlsereg tönkre vágott pár ezer szőlőtőkét, szétrágott több kilométernyi kerítést és rózsasövényt, valamint széttúrt sok száz udvart és kertet. A hely neve: Új-Zéland. De lehetne bárhol, bármikor a szigetországban.

Mifelénk természetes, hogy a legkülönbözőbb emlősök részei a természetnek, az ökoszisztémának. Új-Zélandon viszont teljesen más a helyzet. A szigetre ember csak valamikor az 1300-as években lépett, az európai telepesek pedig a 17. század közepén érkeztek – azelőtt mindössze egyetlen denevérfaj képviselte az emlősöket, a négylábú fauna erszényes fajokból állt.

A Kelet-Polinéziából érkező első csoportok – őket emlegetik manapság maori népként – kutyákat vittek magukkal, meg (nyilván nem szántszándékkal) egy patkányfélét. Ez már épp elég bajt jelentett az őshonos állatoknak. Ám az igazi rontást az európaiak szállították: vittek oda magukkal juhokat, kecskéket és nyulakat haszonállatként, szarvasokat pedig szórakozás, azaz vadászat céljából. A nyulak legendás szaporaságukat persze itt sem hazudtolták meg. Állományuk kordában tartására pedig, igencsak meggondolatlanul és újabb átokként, az ember menyéteket, görényeket és hermelineket telepített a szigetekre. Utóbbi, amúgy szintén aranyos és kedves ragadozók azonban nem a nyulakat zabálták fel, hanem az őshonos madarakat, hüllőket, rovarokat – nem lesznek bolondok a villámgyorsan ugráló nyúl után loholni, ha akad könnyebb préda is. Új-Zéland szigeteiről több mint ötven madárfaj halt ki utóbbiak áldásos tevékenysége miatt, amúgy meg fele annyi gerincesfaj él most az országban, mint amennyi a telepesek érkezése előtt.

A déltengeri országban már vagy száz éve igyekeznek visszaszorítani a nyulakat, de mindhiába – az egykori meggondolatlanság utódai ma is élnek és virulnak. A helyiek persze mindent bevetnek a betelepített emlősök ellen: golyót meg sörétet, mérget, állatnarkót, drónokat, vírust – a vadászok vegyészekkel és biológusokkal fogtak össze a totális emlősállatirtás jegyében. Mert nemcsak a nyulak ellen hirdetett totális háborút a helyi kormány. Reszkethetnek a macskák, sünök, oposszumok, de a szarvasok, az elvadult kecskék és disznók is. A kiwimadarak máris fellélegezhetnek: mégsem kell megtanulniuk repülni ahhoz, hogy túléljen a fajuk.

Bár ahogy a helyzet alakul, látni vélem, hogy hamarosan gyergyói tájszólásban mormogó medvék borogatják ott is a kukákat.

Király Farkas