Janus római istenségtől kérjük kölcsön az orcát, azzal pillantunk a hátunk mögé, 2021-re, és fürkésszük a mindig talányos jövőt, 2022-t. Csupa madárfejekből áll ez az évszám. Három kettes. Figyelünk, hangoljuk a fülünket, vajon szelíd és vidám trillákkal köszöntenek be ezek a jelképes madarak, vagy vércsevijjogással?

Lúdbőrös a hátunk a múlttól, de bízunk a jövőben.

Milyen évet temetünk?

A nagy megpróbáltatások évét. Koronásnak becézett, gyilkos vírussal küszködtünk, fél győzelmeket arattunk, folytak a vakcina-csaták, s úgy tekintettünk, tekintünk egy magyar nőre, Karikó Katalinra, mint egykoron a franciák Jeanne d’Arcra, kiizzadta népünk ezt a csodát, ezt a tudós asszonyt, ezt az asszonytudóst, általa is erősödött bennünk a hit, jó magyarnak lenni.

A szellemet, a lelket fertőző vírusok ellen nehezebb harcolni. Utóvéd harcokat vívtunk és vívunk, mert a fekete mágia erői a kiskorúakat sem kímélnek, a gyermekvédelem sáncárkait tömik be, a nemzetvédő falakat rombolják, a törésen keresztül rontanak be a martalócok, s ássák, sötét szándékokkal ássák a népek, a nemzetek sírját. A föderális világ szaharai homokjával szeretnék beteríteni zöld mezőinket, kövér legelőinket, búzát ringató szántóföldjeinket, elméletet is szültek, a társadalmi evolúció üdvös szakaszának tekintik ezt a sivatagot, szerintük az organikus fejlődés törvénye érvényesül. Leszedik templomainkról és az osztálytermek falairól a keresztény kultúra szimbólumait, zavarja fülüket a harangkondulás és a karácsony szó, szeretnék törülni azt Európa népeinek szótárából.

Ez a múlt, ez a hátunk mögötti év (évek), ettől búcsúzunk, de nem depresszióval, nem a tehetetlenség érzetével, hanem a szembeszegülés nyakasságával, sőt pátoszával.

Az új évhez aranypalló, aranyhíd vezet, aranyszőnyegen lépkedünk: ez a karácsony. A legszentebb ünnep. Éppen az ordas veszély miatt görcsösen ragadjuk meg a betlehemi istálló jászolfáját, és megszállottan mormoljuk, zengjük magunkban a gyermeklelkű, de isteni talentummal megáldott vátesz, Nagy Gáspár zsoltáros sorait: „egy szalmaszállal, tudjátok-e? / talán a menthetetlent mentitek. / –…kívül és belül: / poklosan örvényült, háborult világ, / de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!” (Jegyezvén szalmaszállal)

Ez az utolsó vigasz. Ez az eszelősség. Szalmaszálba kapaszkodni nem az elmeháborodottak rögeszméje, hanem az igaz keresztény hitének erőpróbája.

És milyen lesz az újesztendő? – Amilyenné tesszük azt.

Mit mondottunk? Hogy is néz ki az újév dátuma? Mint három kedves madárfej. Három madárcsőr. A három kettes. Nem vércsevijjogást akarunk hallani, hanem élethimnuszt. Szabadság-ódát.

Hangoljuk csak a fülünket?!

Beethoven Egmont-nyitányának akkordjai zengenek, mert azt akarjuk, hogy azok zengjenek. Nemcsak akarjuk, hisszük is. A hit erősebb, mint a remény. Az Egmont-nyitányt sugározta 1956-ban legtöbbször a magyar rádió, többször, mint a Bánk bánt vagy a Szózatot, október 23-ának éjjelén még a Parlament mellé kirendelt mozgóstúdióban is megszólalt. A halálra ítélteknek szólt a zene. A hatalmas túlerővel szembeszálló hős – és nép – apoteózisa Beethoven műve, a sötétségből a fényre törő erők szimfóniája, amely minden korban aktuális. Emberi nyelven sem mondhatta volna ki tökéletesebben egy költőzseni: a szabadság fontosabb, mint az élet. Egmont Lamoralt, a lánglelkű németalföldi herceget tőrbe csalta és hamis váddal lefejeztette a zsarnok spanyol király, II. Fülöp, de a vérrel öntözött földből új ország keletkezett, Hollandia. Hisszük, akarjuk hinni, az Egmont-nyitány lesz a háttérzenénk 2022-ben! Zengjen 365 napon keresztül, mert nagy és döntő fordulat előtt áll a nemzet, az ország.

Mit tehet a költő, az író?

A nyelvek halálának korszakát éljük. Szorgalmas statisztikusok kiszámították, hogy fél évszázad múltán nyolcvanra apad a Földön a nyelvek száma. Minden két hétben kihal egy nyelv. Jelenleg 80 nagy nyelvet beszél a Föld lakosságának 80-90 százaléka, a 3.500 nyelven csak 2,20 százalék beszél.

Ki marad meg? Mi által marad meg?

Nagy, mérhetetlenül nagy az írástudók felelőssége, dolga, gondja, missziója. Magyari nyelvünket, ezt a csodát kell félteni, óvni romlástól, kóros elváltozástól, rontó hatalmaktól. A kihalástól!

De nem babusgatjuk, nem dédelgetjük, nem fektetjük derékaljas ágyba, ellenkezőleg. A szavak hippodromján kell gyors galoppba, nyaktörő vágtába indulni vele, a mozgás, a kemény próbatétel acélossá edzi szó-bokrainkat, mondatainkat, s elhárítja a legnagyobb veszélyt, a kallódást, a tunya rostokolást, a lomhaságot.

Nyelvünk alkalmas erre a nyaktörő tornára! Szabad szórendünk gyorsfutásra hívja a költőt, az esszéírót, a széppróza mestereit, a nyelvtani nem hiánya a szabadság érzetével ajándékoz meg, lehullnak a bilincsek, szabad a tér a cselekvésre, toldalékrendszerünk a népmesék gyémánt-, arany-, ezüsterdejére hasonlít, gyémánt a képző, arany a jel, ezüst a rag, s a toll, az író jelképes tolla varázsvesszővé válik, annak moccanásától zengeni kezd ez az erdő.

Hosszú magánhangzóink a dallamfelelősök, biztosítják a nyelvzenét, megpengetik a hangsúlyos magyar verselés cimbalomhúrjait, és beépülnek az időmértékes verslábakba.

És a főnevek! A sűrítés, a tömörítés atommagjai. Teller Ede mondta, termonukleáris elméletének kidolgozásában Ady zseniális szimbólumrendszerét tartotta modellnek. Ha kétoldalnyi, idegen nyelvű szöveget lefordítunk, közismerten másfél oldal magyar szöveget kapunk. Ráadásul ambivalens a tünet, a tünemény. Agglutináló nyelvünk képes az anyagszerkezet tömörségét fölvenni, utánozni, ugyanakkor a képzők a végtelenség irányába mutató szaporulatot idéznek elő: szavaink száma több mint egymillió. De ez a végtelenség nem jelent egyensúlybomlást; rend van a nyelvünkben. Mint mesterkezek alkotta svájci óra alkatrészei, úgy illeszkednek egymásba a szavak, toldalékrendszerünk törvényeinek engedelmeskedve.

Orpheusz lesz minden magyar költő, ha elindul az igék és a talányos, a többjelentésű igekötők labirintusában. Nem tiltják az istenek a visszapillantást, megfordulva révült tekintettel gyönyörködhet Eurüdiké szemében, ahol „csikó legelészget”, íme, ezzel a képzeletbeli álomcsikóval tűnik el, omlik le a fal, amely elválasztja a prózai, a tárgyi világot a spirituálistól, a transzcendenstől, a metafizikaitól: valósággá válik a valótlan, lehetővé a lehetetlen. Ez szépségesen szép anyanyelvünk nagy titka, ezért lett a költészet nyelve, ezért líra, költészet, vers irodalmunk kétharmad része.

Nem száguldhat a költő mindig a magasban, a földtúrásra is rákényszerül, kiássa hűvös vermeinkből a ridegtartású névutókat, a gumós gyökérzetű névmásainkat, behelyezi azokat a legjobb nyelvi környezetbe, mert ismeri a szigorú törvényt, a vonzatok törvényét. Igen, a vonzat az iránytű, az vezeti a költőt a szöveghelyzet bűvös mezejére.

S ha újból szédítő magasságba emelkedik, száguldását szelídíti a nyelv méltósága, csendesíti Arany János nyugalma. Az izgága szövegszerkesztések után megkívánja a mellérendelés nyugalmát, nincs olyan magyar írástudó, aki ne kívánná néha-néha kézbe venni a szegény jobbágy „elkopott ostorát”, ne ülne fel szívesen a „két kajla sőre” után az első saroglyára, ne ballagna végig a végtelen magyar rónaságon; a nyugtalan, lobogó lelkű barát, Petőfi is négyökrös szekéren választott Erzsikével csillagot…

A gondolat, a szellem és a lélek birodalmában kiváló légtorna ez a fönt és lent libikóka, a mélység és a magasság közötti himbálózás! S ha a nemzetsors vizsgálatára is vállalkozik az óévet temető, az újévet köszöntő krónikás, akkor legalább tizenöt-húsz esztendőt kell pásztáznia a tekintetével.

Igen, húsz évvel ezelőtt kezdődött, akkor indult meg a nemzetegyesítés szorgalmas, békés munkája. Ahogyan a korallszigetek építkeznek, lenn, a mélyben, élő sejtet élő sejthez, molekulát molekulához rakva, ragasztva keskenyednek és sekélyesednek az árkok, amelyek eddig elválasztották a nemzettesteket. Már nemcsak magasban épül a haza! Valóságos, szemmel látható, ésszel felfogható, kézzel kitapintható, méhszorgalmú munka folyik, részese, közmunkása ennek a munkának az országvezetőktől a kéményseprőkig, a maltert kavaró napszámosokig minden igaz magyar. Nincs különbség a tettek nagysága között, mindenki azt adja hozzá ehhez az új hazához, ami szellemi, lelki, anyagi erejéből kitelik, csupán a klasszikus parancsának kell alávetni magunkat: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül.”

Nem elavult imperatívusz ez! A valódi igazságok soha nem avulnak el. A nemzet működésének alapelve egyezik nagy filozófiai iskolák tételével, s ez a kölcsönösség. A nemzettestről leszakított testvéreinkkel a kölcsönösség elvén alapuló nyelvi, szellemi, anyagi, érzelmi egységet hoztunk létre, amely még közelről sem tökéletes, közelről sem teljes. Lebegjen szemünk előtt Teréz anya leghíresebb mondása: Adakozz úgy, hogy fájjon. Harcolj, munkálkodj úgy a magyar haza egységéért, hogy fájjon. Ne másnak fájjon, neked fájjon.

Inogni látszik a világ, jégzajláshoz hasonlítható a kontinensek ember-hullámzása. Ebben a jégzajlásban egyetlen szilárd pont létezik, és az a haza, a szülőföld. Magányos sziget voltunk, most kezdünk szigetcsoportra hasonlítani.

Ezekkel az alkotó gondolatokkal, világos tudattal, nemes lélekkel és érzelmi hevülettel lépjünk át az új esztendőbe. Amit adunk magyari hazánknak, azt busás haszonnal kapjuk vissza.

BÚÉK magyar íróvilág! Boldog új évet, szigetcsoport-Magyarország!

Hegedűs Imre János