Leveszem a cserepet az ajtófélfa tetejéről. A peremén összegubancolódott pókháló a seprűszálak közé kuszálódik. Belesek a szobába. Nem tudom eldönteni, hogy az ajtó repedése vagy a szürkére kopott parketta csúnyább. Az erkélyablakban felsejlik a hajdani szerelmem fekete, göndör haja, esdeklő, barna tekintete. Hajnalban kopogtatott bocsánatért epedezve. Budáról biciklizett át. A falon függő képkeretben egy kopott, régi fénykép. Cirmos macska kukucskál rám egy vályogház ablakából. Koszos üvegeken át merednek rám a könyörgő szempárok. Fiúk és macskák.

A fürdőszobában meztelen nő a kád felett. Drágán festett, kézműves falicsempe, az első fizetésemből csináltattam. A hátam mögött meghallom a kicsinyek nyivákolását, a radiátor alatt melengette az újszülötteket az én hajlék nélkül maradt cicám. Rőtfoltos, büdös kiscica volt, mikor hazahoztam. Rajongásom a macskák iránt azóta is töretlen. A göndör hajú fiút viszont azóta sem láttam.

A földszinti nagyobbik szobában egy fenyőágy mered a plafon felé. Sejtelmes órák fészke. Most törött ágydeszkák csüngnek róla a padlóra. A rácsok mögül kilátok a kertbe. Apró zöldalmafa ágai odakinn. A kedvencem. Alacsony termete, mosolygós, illatos termése valamiért különösen kedves. A paradicsom és Éva jut eszembe az almafákról. Elképzelem, ahogy kecsesen kinyújtja a karját, és leszakítja a gyümölcsöt a fáról. Gömbölyded alakja épp, mint az alma.

Összeseprem a maradék szemetet az üres szobákban, hol az ifjúkoromat töltöttem.

Kezemben a csonka cseréppel és a cicás képpel megyek át az udvaron. Csillagok az égen. Fülemben cseng a tánczene és a tűzijáték pukkanása. Minden szilvesztert itt ünnepeltünk a gyerekekkel. Durrogtattunk az udvaron, csorgattuk a gyerekpezsgőt. Megtáncoltattuk a mamát. A gyerekek a sámlin lovagoltak, évekkel később kergetőztek, aztán fakarddal vívtak. Tavaly pedig hosszasan telefonáltak a barátaiknak, vagy kipirosodott arccal írták a neten jókívánságaikat. Idén is Anyukámnál szilveszterezünk. De ebben az évben nemcsak 2021-től, hanem a háztól is búcsúzunk. Harminc éve költöztünk ide, körülbelül 11 ezer nappal ezelőtt.

A teraszon letekintek a repedt padlócsempére. Szerettem vasárnaponként idekinn ebédelni, ezeken a kék, műanyag foteleken csücsülve, a gondosan megterített, kék műanyag asztal körül. Napernyő híján követtük a nap mozgását, a fogások előtt mindenki felállt, és odébb toltuk a garnitúrát. Félóránként vándoroltunk, hogy ne égessen minket a nap. Így forogtunk körbe a teraszon egészen sötétedésig, mikor végre nyugodtan megkávézhattunk. Sokszor elbambultam a csempe mintázatán, ami akkor törött el, amikor egy idegen áttolta rajta a motorját. Ha az a csempe magába szívta volna a gondolataimat azokon a hosszúra nyúlt délutánokon, most regényeket írna. Lányregényeket vagy egy fiatal édesanya naplóit, aztán pedig kései, könyörgő leveleket odafentre. Feljegyezne egy szalvétába törölt könnycseppet, egy mosogatótálba betett, üres levesestál felett kilehelt sóhajt, a kávékortyolás közben megbúvó grimaszt, hangsúlyos gesztusokat, melyek mögött elrejtett történetek állnak. Törött, sérült, hiányos történetek, mik valaha szép és kerek mesék voltak. Mint a csempe a teraszon.

Igen, riadok fel, hívnak bentről. Belépek a mama lakába. Agancsok, olajfestmények a falon. Az őseim hagyatéka. Üresen tátongó polcok, a telefon mellett egy kupacban régi, használatlan kulcsok. Már nem nyitnak semmit. Megszokásból őrizzük őket.

Előkerül a rejtekhelyről a nagymamámtól öröklött, értékes ékszer. Anyukám a markomba nyomja, majd visszaadom a költözés után. Minden évben elővettük egyszer, megcsodáltuk, múlt századi ötvösmunka, igazi remekmű, majd eladjuk, ha szükség lesz rá. Majd, ha szükségetek lesz rá. Anyukám elharapja a mondatot. Sosincs rá szükség, motyogok zavartan, aztán elszorul a torkom, kiviszek egy üres bögrét és beteszem a mosogatótálba. Elidőzöm egy darabig.

A nagyszobában vita alakul ki, egy ki tudja honnan ránk maradt, cigánylánynak öltöztetett baba körül. Hosszú, fekete haja, fekete szempillái vannak. Én sosem játszottam vele, talán Anyukámé lehetett. Foszladozik rajta a csillogó ruha. Megszületik a döntés. Nem dobjuk ki, megfér az a többi kacat mellett, nevetünk össze.

Az üveges verandán sorakoznak a stócba állított dobozok. Már csak a szekrények vannak hátra. Azokat akkor vettük, amikor még vidéken éltünk, és végre volt pénze Anyukámnak új bútorra. Nagyon büszke voltam, emlékszem, én választottam ki a három bolgár és három román szekrénysor közül azt, melyik a leginkább emlékeztetett a nagymamámék faragott bútoraira. A jó anyukák mindig megengedik, hogy a gyerekük válasszon bútort. Már nem lehet becsukni az ajtaját, úgy megvetemedtek, de ő még mindig ragaszkodik hozzájuk, végigkísérték a fél életünket. Kitartottak mellettünk, elnyelték az öveket, a kalapokat, a selyemruhákat, még a bundát is, hát, mi se hanyagoljuk őket. Vitába szállok vele, új lakásba új bútor kell. Én már nem leszek új, nevet fel Anyukám, de látom a szeme csillogásából, hogy tetszik neki a gondolat. Még harminc év az új lakásban, kell az új bútor, erősködöm.

A kávé mellett átbeszéljük az utolsó terveket, mit kell még pakolni, mi az, amit lomnak nyilvánítunk. A lemezek! Mi legyen a bakelitlemezekkel? Az új lakásba kellenek a bakelitlemezek! Mire fogunk akkor táncolni szilveszterkor? Igaz, csillan fel Anyukám szeme ismét. Látom rajta, hogy elérzékenyül, hogy boldog. Mindannyian ábrándozunk a jövőről, amikor majd az unokáim táncoltatják Anyukámat és engem, és a régi táncdalokra fogunk lejteni. Maradnak a lemezek, marad a lemezjátszó is.

Annyi, de annyi emléket rejtenek az üres szobák, a kivilágított ablakok, a terasz, a falak, a falakban a repedések, a hangyajáratok, a lepergő falfesték! Itt maradnak, majd jövőre újra bebútorozzák őket, és új léptek zaja veri fel az éjszakát, új virágkancsók kerülnek az ajtók fölé, új cicák találnak gazdira, új sóhajok és könnyek, nevetések lepik el a házat.

De az óévbúcsúztatót, az utolsót ebben a házban még megtartjuk. És megtanuljuk elengedni mindazt, ami valaha a miénk volt vagy azt gondoltuk, hogy a miénk, mert végül is semmi sem a miénk. Csak az életünk. Bárhová megyünk, bárhová költözünk, valójában semmink sincs, pucérak vagyunk. A gerincünk, az izmaink, a tudatunk és az emlékeink összessége, semmi több.

Mégis minden, amit ajándékba kaptunk és a másiknak adhatunk

Tallián Mariann