Hegedűs Imre János írása Szentmártoni János A katarzis nyomában című kötetéről

Ha kézbe veszi az olvasó Szentmártoni János legújabb könyvét, s beleolvas, számolhat a tudatában és a tudatalattijában keletkező kérdések zuhatagával, végtelen sorával:

Ilyen egy vérbeli költő prózája? Tud szakirodalmat is írni? Rendelkezik azzal a stílusteremtő erővel, amely különböző műfajokba rendezi, helyezi el, építi bele a lírikus hevületét, a nemes esszé érzelmi, hangulati gazdagságát, a prózaíró epikus nyugalmát, gondját?

Lehet aközben írni, és jól írni, ha a szerző derékig, nyakig, feje búbjáig elmerül a közélet gondjaiban? Képes még az egyéni boldogságról is lemondani, ha a nemzet boldogulásáról, boldogításáról van szó?

Van, létezik ma, a kiüresedést, a nihilizmust, a köldöknézést, az önző egocentrizmust valló, propagáló, álszivárvány-színű divatok korában olyan markáns művészszemélyiség, aki még hisz a teremtő munka, hagyományos szóval az írótoll, embert nemesítő, hitet és bátorságot teremtő erejében?

Képes manapság az irodalmi élet, a poétai mező topográfusa, térképésze lenni? Képes kalauz, idegenvezető lenni az irodalom szakadékos, bérces, suvadásos hegyvidékén? Tud csapatvezér, tud Boka lenni a grundon? Jelzi, mint bója, a szellemi élet mélységét, illetve sekélységét? És riaszt, akár a vihar közeledtére figyelmeztető reflektorvillogás?

Érzi, mint jó szeizmográf, a mélyrétegek rezdüléseit? Tudja, látja mindig a határt, a különbséget a hideg, a rideg kő és az izzó, a kúpról lezúduló láva között?

Tud egy időben gondos hivatalnok lenni? És – ha kell – képes egy sikeres költői kép, egy szépen lejtő, jambikus sor miatt meghalni? Ismeri a mértéket? A léptéket? Milyen paraméterek szerint osztja el a magánélet és a közélet szféráit?

Milyen az oldalpillantása a művésztársakra? Az idősebb és a fiatalabb nemzedékekre? A kritikai él az erősebb a műbírálataiban (Számos könyvszemlét gyűjtött, válogatott bele a kötetbe!), vagy a segítő szándékú útmutatás, eligazítás? A bölcsesség?

Ha ír, természetes állapota a láz, vagy engedi szabadon érvényesülni az anatómiai „anyag”, az agy, a psziché működését?

Alkalmas a csepeli, a pestszenterzsébeti neveltetése az átkos népi-urbánus ellentét kiegyensúlyozására? A kettő szőttesének megszövésére?

Vállalja az alkotással járó gyötrelmeket? El tudja kerülni, vagy éppen keresi az Ady óta ismert és sokat idézett verdiktet: „Ezért minden: önkínzás ének”? Ő halad a katarzis nyomában (Lásd a kötetcímet!), vagy munkái nyomán, azok révén fakad fel a katarzis, mint májusi eső után az áldás?

Itt meg kell állni! Félbe kell hagyni, mert végtelen a feltóduló kérdések sora!

De elcsitul a lélek hullámzása, ha elolvassuk az utószót. Jánosi Zoltán (Ki tudja, hányat és hányadszor?) pontos helyrajzot készít egy alkotó – jelen esetben Szentmártoni János – birtokáról, pontosabban birtokairól, és tudósoknál ritka hévvel, mégis mértani pontossággal adja meg a dimenziókat, és – mint bányász homlokán a lámpa – világít be minden zugba, sarokba, homályos repedésbe.

Érdemes talán fordított sorrendben kezdeni: először az Utószót, azután a könyv 10 fejezetét, a 99 írást elolvasni.

Jánosi utószavának a címe fölér egy verssorral: Az újragondolt nemzet. Erről szól ugyanis Szentmártoni könyve. Hogyan, miképpen lehet zsibbadtságából, dermedt tetszhalott állapotából föltámasztani nemzetünket. (Vajda János óta téma ez irodalmunkban!) Erről pereg a szó az interjúkban, Kondor Péter, Bíró Gergely, Szakolczay Lajos, Sümegi Noémi, Györgyei Szabó Magdolna kérdez, s kiderül, a nemzetépítés biztos útja, eszköze az önépítkezés. Ha minden egyén, ha minden csoport, minden szervezet, minden egyesület a várépítők megszállottságával dolgozik, állni fog a torony, állni fog a vár. De csak akkor, ha nem „fél véka ezüstért, fél véka aranyért” csinálják, csináljuk. A híres ballada sorát azért érdemes és kell idézni, mert Szentmártoni János eddigi munkálkodását, egész életművét az önzetlenség, az önfeláldozás és a tiszta morál jellemzi. Terápiára, gyógyító elixírre van szükségünk, hirdeti, mert eluralkodtak rajtunk a modern kor betegségei.

Bíró Gergely, a Magyar Napló kiváló szerkesztőjének a kérdésére válaszolja: „Számomra az írás kezdettől fogva elsődlegesen inkább önterápia, mint önkifejezés. A traumák feldolgozása a kibeszélés által sokkal erősebb bennem, mint az, hogy valami extravagánsat produkáljak.” (Az idő csak kiszárítja a sebeket, de be nem gyógyítja)

Így igaz! Nemcsak a modern kor betegségeit kell gyógyítani, hanem a múlt miazmáit is el kell oszlatni, és köztudott, hogy a soha be nem gyógyuló Trianon-sebek legjobb orvosai az írók, a költők, a festők, a zeneszerzők, a szobrászok, a műépítészek.

Fennforog az interjúkban a család, a karrier, a Kárpáti Kamil vezette, pestszenterzsébeti szellemi műhely, a Stádium hatása, a Magyar Napló szerkesztőségében eltöltött évek, a hétpróbás kilenc esztendő a Magyar Írószövetség elnöki székében, a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatósága: egyszóval Szentmártoni János élete. Szót ejtenek programokról, a Tokaji Írótáborról, a megvalósult és félbe maradt célokról…

Hétpróbás élet, tele kudarcokkal és ragyogó eredményekkel.

*

A könyvszemle, a recenzió írása szerénységet, alázatot és szorgalmat igényel a szerzőtől. Szentmártoni ezekkel a képességekkel is rendelkezik. Összesen tizenhét könyvről ír úgy, hogy egyúttal jellem-, illetve arcképet vázol, az életmű kontúrjait is meghúzza. Egy kiragadott példa:

Dobai Péter: Emlékek jövőidőben (2008) könyvét tárgyalja, és arról elmélkedik, milyen fantasztikus bátorság kell a „kudarcainkkal, veszteségeinkkel, sőt az örömeinkkel való szembenézéshez” – Karátos megjegyzés, mellbevágó fölfedezés, nagy igazság. Az alkotók száma majdhogynem mértani haladvány szerint szaporodik, nagyrészük figyel ugyan a világra, de legtöbbjük önmagát nem ismeri. Bátorság kell a szembesüléshez, a valódi mivoltunk feltárásához, kivetítéséhez.

Máshol az elfeledett Deák Lászlót ébresztgeti, külön portrérajzban követel helyet a panteonban Csillag Tibornak, és hálás hangon ír egykori mesteréről, Kárpáti Kamilról.

Jó, hasznos, tanulságos elmerülni Szentmártoni könyvekről, kortársakról készült ceruzajegyzeteiben. Ugyanez állítható azokról az írásokról is, amelyekben az „egymásra torlódott generációkról” ír, vagy a magyar író, a magyar irodalom jövőjéről, a „lélek oxigénjéről”, a múlt zászlóvivőiről (Petőfi, Ady), és fejbólintással nyugtázzuk programbeszédeit, irodalomelméleti fejtegetéseit, köszöntő- és búcsúbeszédeit…

Csupa felzaklató gond-görgetegből áll a kötet, mégis az az érzésünk támad, nyugodtak lehetünk: Szentmártoni János személyében jó gazdájára talált a magyar irodalom.

Végül ejtsünk szót a legfontosabbról. És ez a stílus. Bízzuk magunkat ismét az esszényelvet is mesteri módon kezelő tudósra, Jánosi Zoltánra: „A szöveg egyszerre dinamikus és fénylő: nemcsak a gondolatokhoz, hanem a finomabb érzésárnyalatokhoz is hajlított esszényelv röpíti.”

Örül az olvasó, ha részese ennek a röpülésnek.

A száguldás az ember legősibb vágya.

(Magyar Napló, 2021)