Már négyéves vagyok. Pontosabban négy és fél. És boldog. Hull a hó, aminek örülünk. Kint hideg van, ami jó, bent viszont meleg, ami szintén jó, korán sötétedik, ami nagyon jó, pontosan annyira, amennyire jó, hogy nyáron későn jön az este. Ilyen a mi világunk: tágas, van benne ház, van udvar, van kert, és mindebben mi – biztonságos világ ez, tele csupa jó dologgal. Ilyenkor, télen jön a mikulás, ami nagyon jó, mert a konyhaablakba kitett csizmámba ajándékot tesz. De a legjobb, és ezt mind tudjuk, a karácsony. Karácsonykor mindenki elmegy otthonról, hogy ne zavarjuk az angyalt. Ha megzavarjuk, nem lesz karácsonyfa. Ami nem lenne jó. Mert amúgy biztosan hozni fogja, hiszen jó voltam egész évben (persze rosszalkodtam időnként, meg nem akartam fogat mosni, de ezektől igazán eltekinthet). Egyik este, néhány nappal ezelőtt, láttam az angyalt, amint elsuhant az ablak előtt. Hogy ne zavarjuk, engem is felöltöztetnek jó melegen, nagyapám is felkapja a télikabátot, sálat köt, sapkát húz, és előveszi a szánkót, amin ülni fogok, és amit ő fog húzni odakint, az utcán.

Nagyapám szinte mindennap elvontat egy körre, amióta leesett a hó. Amúgy is sokat sétál velem, nem járok óvodába, nagyszüleim vigyáznak rám. Nagyapám néha nagyon messzire elvisz. Még az állomásra is. A vágányok fölött van egy híd, repülőhíd a neve, nem tudom, miért, hiszen sosem láttam repülni. A hídon mindig megállunk kis időre, és nézzük, hogyan jönnek-mennek a gőzmozdonyok. Pöfögnek és dohognak, sípolnak is, időnként pedig átgördülnek a repülőhíd alatt, gőzbe borítva engem és a nagyapám, ami kifejezetten mókás, tehát jó.

Hazaérünk a szánkózásból. A többiek megelőztek, de ez jó, mert együtt tudunk várni. Csöndben mégpedig, halkan beszélgetve. Mind tudjuk, hogy az angyal, miután elrendezte a fát meg az ajándékokat, megrázza a csengettyűjét – erre kell figyelni, ezután szabad bemenni a konyhából a szobába.

Csingiling!

Nem értem, hogy az angyal hogyan tud behozni a házba egy akkora fát, amelynek a teteje súrolja a plafont. De ezen majd elgondolkodom, amikor nagy leszek. Most nem érek rá. El kell énekelnünk a Mennyből az angyalt, ami jó. De még jobb, ami utána következik. Nagyapám meggyújtja a tartócsipeszekkel a fenyő ágaira erősített gyertyákat. Aztán meg a csillagszórókat, azt szeretem a legjobban. Ha lehetne, tízszer annyit gyújtanék meg, és csak nézném, ahogy röpködnek a szikrák. Az nagyon szép, tehát jó.

*

Valaki iszonyúan rángatja a vállam. Kinyitom a szemem, látom, hogy Dragoș, a szakaszparancsnokunk kapott idegbajt.

– Mi van, ember, elment az eszed?

– Gyere gyorsan, mennünk kell.

– Most jöttünk be. Hány óra van?

– Délután, nem t’om.

– Hova?

– Nem t’om, parancs.

– És miért?

– Kivégezték Csaszit meg Elenát.

Azta.

– Adj egy percet, addig ráncigáld a többieket – mondom, és lehunyom a szemem.

*

Lángol a fa! Nagyanyám jajgat és a kezét tördeli, anyám visít, apám és nagybátyám röhögnek. A csillagszóró izzó szikrái a faágakra húzott vattacsíkra hulltak, az pedig lángra lobbant. Nagyapám pillanatok alatt lekapkodja az égő gyapotot a fáról, a baj ezzel elhárul. Mindenki gyorsan lenyugszik, bár nagyanyám még egy ideig a mellkasára szorítja a kezét. Eldöntöm: jövőre megírom az angyalnak, hogy ne tegyen vattát a karácsonyfára, mert felgyúlhat, és lángba boríthatja a világunkat. Nem biztonságos. Ami, ugye, nem jó.

Király Farkas